Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám - Isten és császár - Stilwel, Peter - Gál Ferenc (ford.): Isten és a császár
ISTEN ÉS A CSÁSZÁR 7 vettük, így fejezi be gondolatait: „Isten és a császár - vagy legalább is azok, akik az ő nevükben beszélnek - mindig nehezen engesztelődnek ki egymással. Mindkét oldal megkísérelte, hogy a másikat visszaszorítsa. De a fundamentalizmus teokráciához vezet, a teokrácia pedig a demokrácia fő ellensége.” Woodrow tehát két hatalmat lát, amelyek egymással birkóznak. Egyik Isten nevében beszél, a másik a császár nevében. De Woodrow a politikai-vallási hatalomra való törekvést egynek veszi a fundamentalizmussal. Az viszont nem valószínű, hogy Jézus a császárt Istennel szembe akarta volna állítani. Még kevésbé valószínű a császár és az Egyház szembeállítása. Nagyon kérdéses teológia volna az, amely egyenlővé tenné Istent és az Egyházat, vagy amely a feltett kérdésre nem akarna választ adni. Jézus viselkedésében nincs semmi, ami előre hirdette volna az Egyház és az állam szétválasztását. Azért mindenesetre megkérdezhetjük, hogy Jézus a zsidó vezetők által képviselt Istent és a birodalmi hatóság által képviselt császárt szembe akarta-e állítani? Ebben az esetben az eszmei válasz csak ez lett volna: Fizessétek meg a császárnak az adót, ami őt megilleti, s ugyanakkor ne feledkezzetek meg a templomadó megfizetéséről sem. Az evangélium logikája azonban más irányba mutat. A teokráciát az értelmező szótárak így határozzák meg: Egy nép állami berendezkedése, ahol a vezetők a papság köréből kerülnek ki. Egyetértünk Woodrow-val, ha úgy gondolja, hogy papi uralom alatt a demokrácia alig valósítható meg. Ez érvényes arra az esetre is, ahol a papi uralom olyan intézményre korlátozódik, mint az alkotmánybíróság, hogy a törvények jogosságát az erkölcsi törvények alapján ellenőrizze. A bibliai hagyományban azonban a „teokráciát” inkább mint szóhasználatot kell venni. Pál apostol például az idézett szövegben kijelenti, hogy minden közösségi hatalom végső fokon Istentől van. Ez a teológiai értelmezés teljesen összeegyeztethető a sokrétű fejlődéssel, amely ezt az Istentől eredő hatalmat évszázadok folyamán emberi módon átvitte a gyakorlatba. Bár az egész bibliai hagyomány teokrati- kus, mégis belefér az ősi pátriarkális szervezet, továbbá Mózes és a próféták karizmatikus hatalma, a bírák tekintélye, Dávid királlyá választása a tizenkét törzs vénei által (2Sám 5), a dinasztikus öröklődés vagy a különféle palotaforradalmak a hatalom átadására Izraelben és Judá- ban. Ugyanakkor a teokrácia gondolata ellenáll az emberi abszolutisz-
