Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Isten és emberek műve - Scheffczyk, Leo - Erdő Péter (ford.): A bűnbánat szentségének sajátos üdvözítő hatása
72 LEO SCHEFFCZIK hívő keresztény által, a keresztség után elkövetett bűn súlyosabban nyom a latban, mint a nem keresztény és pogány által, a keresztség előtt elkövetett bűn. Mivel a hívő bűnös Krisztussal már közösségben élt, közösségének megújítására sokkal nagyobb személyes erőfeszítést kell tennie, mint a keresztség előtt álló pogánynak. Éppen ezért - mivel az ok tulajdonképp nem aszkétikus vagy csupán etikai, hanem a megkeresztelt személyes Krisztus-kapcsolatából fakadó - régen is és ma is előtérbe kerül, hogy a bűnös rendkívül aktívan vegyen részt a bűn felszámolásában. Ez az eszme a későbbiekben olyannyira kiépült, hogy a bűnbánó aktusát, a megtestesült metanoiát - egy jól megalapozott teológiai tanítás szerint - még a szentség anyagának körébe is besorolták, mely nélkül a szentség érvénytelen. Ebből következik, hogy a bűnbánatban a szentségi teológiának egyedülálló esete valósul meg: a szentség méltatlan vétele egyben érvénytelen is. Az „ope- rosa probatio” régen és ma is azon az alapvető megfontoláson alapszik, hogy Isten a bűnöst nagyon komolyan veszi, és a közreműködése nélkül nem teszi megigazulttá. A gondolatot Ágoston így formálta meg: „Qui te creavit sine te, non te iustificat sine te". Ha jól meggondoljuk: ez jellemzi a katolicizmus szentségi rendjének egészét. Tehát a szentségek nem az üdvösség ígéretei, hangsúlyos, „exhibitiv” szavak, amelyeket az embernek csak meg kell hallgatnia, és kiváltképp passzívan kell fogadnia, miként az evangélikus ige-teológiából reflektálatlanul merítők állítják. Sokkal inkább drámai krisztusi cselekedetek ezek, amelyekben az embernek a saját tevékenységével részt kell és szabad vennie. Természetesen az együttműködésnek egyetlen szentségben sincs akkora becse és intenzitása, mint a bűnbánatban. Ez azonban nem a büntetés, az önsanyargatás megköveteléséből fakad, hanem abból a személyes felismerésből, hogy a bűntől elszakadni és elfordulni csakis a teljes személyiség erőfeszítésével lehet. Ennek semmi köze sincs a ködös rigorizmushoz. Az Isten ellen hozott személyes döntést nem törölheti el más, csak egy hasonlóan komoly és teljes értékű személyes Istenhez fordulás. A korai kereszténységnek szilárd meggyőződése volt, hogy a valamiféle belső, pusztán spirituális szinten végrehajtott metanoiát a látszat-bánatba torkolás veszélye fenyegeti, a „simulatio paenitentiae”, amikor a bűnös Istennel csak látszólag békül ki, és színleli a vezeklést. Ezek az alapvető megfontolások, amik egytől egyig
