Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Isten és emberek műve - Nyssen, Wilhelm - Győrffy Andrea (ford.): A keleti egyház liturgiája
34 WILHELM NYSSEN Ahelyett, hogy a kötelező szentírási részt vennék alapul, az irodalmi alkotásokból vagy az evilági események kommentárjaiból vesznek szövegeket, amelyek semmiféle összefüggésben sincsekek az egyházi évvel, hanem csak a pillanatnyi aktualitásra utalnak. Néha még a mise kánonját is ötletszerűen kezelik, és félő, hogy az átváltoztatás szavai sem maradnak biztosak. Az ilyen önkénynek súlyos következményei lehetnek, hiszen az átváltoztatást és az áldozást lefokozzák valamilyen fétisizmussá. Mindezt annak az „új” felismerésnek az alapján teszik, hogy a liturgia alakítható. Vagyis, a régi „sallangokat” el lehet hagyni és a közösség maga határozhatja meg, hogy mi a liturgia. Azt még elismerik, hogy az eucharisztikus áldozat vezetője a felszentelt pap, de neki igazában csak az átváltoztatás szavait kell kimondani, egyebekben pedig a közösség akarata az irányadó. El lehet képzelni, hogy amikor ilyen nézet terjed el a papság tagjai között, akkor a „merev” keleti liturgiát némi részvéttel szemlélik. Hiszen az stagnál, az ókor óta nem változott, nincs benne fejlődés, nem időszerű, továbbá inkább csak a klérus liturgiája, a nép nem vesz részt benne, legföljebb csak mint néző és hallgató. Aki azonban alaposan tanulmányozza a keleti liturgiát, az ilyen kifogásokat könnyen meg tudja cáfolni. Keleten a hagyományos álláspont ez: a liturgiát nem lehet csinálni, csak elfogadni. Mégpedig abból az örökségből kell elfogadni, amelyet Jézus rábízott az egyházi hagyományra. Amellett az Eucharisztia ünneplése egészen be van ágyazva a napi zsolozsma rendjébe és idejébe. A zsolozsma nem a papság kiváltsága, hanem a hívek közösségének napi eseménye és ájtatosságának a kifejezése. Ott nincs liturgián kívüli ájtatosság, hanem csak a zsolozsma időbeosztása hajnalban és napközben. Nemcsak a püspöki vagy szerzetesi templomok tartják magukat ehhez a ritmushoz, hanem, amennyire lehetséges, az egyes egyházközségek is. Ahányszor a hívek imádságra összejönnek, mindig gondolnak a napnak vagy az ünnepnek az imaóráira. Nem parancsból vagy rendelkezésből, hanem az Egyházban ősidők óta meglevő hagyomány alapján. Az imádságok és a himnuszok a biblikus kinyilatkoztatásra támaszkodnak. 1 1 G. Galitis/G. Mantzardis, Glaube aus dem Herzen. München 1987, 130 kk.
