Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 1. szám - Isten és császár
1 A kereszténység és a társadalom kapcsolatát mi más fejezhetné ki jobban, mint a példabeszédbeli dénár, a maga két oldalával? A történelem korszakai különbözőségének megfelelően állandóan új meg új formában és megfogalmazásban, ám ugyanaz az alaphelyzet jut kifejezésre, ami a felületes szemlélő számára megválaszolhatatlan dilemmának tűnhet. Ez azonban csak látszólagos, mert egyedül a kereszténységnek volt és van hiteles válasza a társadalommal kapcsolatos, igazán lényegi kérdésekre. Teljesen hamis megközelítést jelent annak föltételezése, hogy a jelenlegi társadalmi helyzet független a kereszténységtől, s a társadalmi haladás-fejlődés-változás önjelölt prófétái jogosan és tudományos vizsgálatokkal megtámogatottan hirdethetik a kereszténység meg- vagy túlhaladottságát. A jogállami demokrácia - amely legalábbis Európa nyugati felében jelen van s ami felé mi is áhítozunk -, az emberi jogok, a hatalom megosztása, a civil társadalom, a szociális piacgazdaság, a nemzetközi szolidaritás mindazt a személyes emberképet hordozzák, amelyet a kereszténység adott a világnak. Ezt az alapigazságot - amelyre hivatkozva a kereszténység lényegesen több beleszólást követelhetne magának a társadalmi kérdéseket illetően, mint amennyit neki hajlandók megengedni a hatalomgyakorlás különböző részegységei vagy éppenséggel hadosztályai, főként a hírközlő szervek - abból kiindulva próbálják eltakarni és ezzel az eljárással semmissé nyilvánítani, hogy a hitre senkit sem szabad kényszeríteni. Ez igaz, ám éppen a lelkiismereti szabdság keresztény eszméjére hivatkozva nem lehet minden vallást egy sorba állítani s a kereszténységet egy szinten kezelni a tegnap kitalált, magát vallásnak álcázó szinkretizmussal. A médiumoknak egyetlen (hátrányos megkülönböztetések alóli) kivételezettje a politikai teológia. Éppen azért, mert nem sok köze van a hiteles teológiához. Inkább annak ellenlábasa, mert tárgya a magát megváltani akaró ember. Ez pedig egyenes út, vissza a pogányságba. Az újpogány ember számára a keresztény kultúra igénye, megvalósulása fenyegetésszámba megy. A művészet áruvá válása során sok minden úgy értelmezhető, mint szándékolt nevetségessé tétele mindannak, ami mostanáig a művészet lényegéhez tartozott. Ebben az összefüggésben helyezkedik el a liturgikus reform megvalósulásakor jelentkezett művészet-ellenesség, ami visszatérést jelent a Jézus Krisztus előtti korba, állítja megalapozottan Joseph Ratzinger. Az ötven évvel ezelőtt megfogalmazott Péter-utódi tanítás pedig üdítő forrásvíz a magyar szabad demokrácia-elméletek posványái közepette.
