Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Egyház és fiatalság - Scheffczyk, Leo - Gál Ferenc (ford.) - Erdő Péter (ford.): Az Egyház mint Jézus Krisztust jelképező teljes szentség
52 LEO SCHEFFCZYK vonatkozó jelképiségről és a hozzá, mint ősszentséghez való viszonyáról ezt mondhatjuk: Krisztus Istennek, mint minden szentség, a kegyelem és üdvösség forrásának tulajdonképpeni szentsége. Az Egyház azonban, mint Krisztus teste, „Krisztus szentsége”, vagyis az Istenember maradandó jelenlétének és hatásának valósággal telített jele, szimbóluma a világban. „Az Egyház itt lent Jézus Krisztus szentsége, mint ahogy Jézus a maga emberségében Isten szentsége volt számunkra (H. de Lubac - P. Chailet). Az a hitigazság tehát, hogy az Egyház Krisztus teste, azt jelenti, hogy benne mindig jelen van Krisztus, az ősszentség, a szentségi jelkép erejével. Az anyagi-jelképi mozzanat kizárja, hogy az Egyházat azonosítsuk Krisztussal, vagy egyenrangúnak mondjuk. De biztosít bennünket arról, hogy ennek a testnek jelképi-szentségi alakjában valóban a megdicsőült Krisztus van jelen és tevékenykedik, vagyis az, aki az Atyánál van. Jelenléte és ereje következtében - amit a főnek a szerepe jelent - képes az Egyház szentség módjára létezni és tevékenykedni. Az Egyház lehet az egyes szentségekhez hasonlóan Jézus üdvösségszerző hatásának eszköze és szerve. Megvan a dinamikus kapcsolata a megdicsőült Krisztussal (a Szentlélek közvetítő szerepe folytán), azért rajta keresztül kisugárzik a megdicsőült Krisztus élete, megváltói hatása az egész emberiségre és a világra. De amikor eszközről beszélünk, arra kell gondolni, hogy azt átvitt értelemben vesszük: az élettelen eszközzel szemben az Egyház személyes valóság, élő személyek közössége. b. Különbség Krisztus és az Egyház között Ebben található meg az oka annak, hogy az Egyház Krisztustól és az egyes szentségektől való megkülönböztetésül „teljes szentségnek” nevezhető. Az Isten Fiának ugyanis csak egy emberi természete és egy fizikai teste van arra, hogy kifejezze és jelképezze isteni természetét és hatását. Az ő szentségi jellege egyedülálló, és soha el nem érhető teljessége és központisága ellenére történetileg és természetszerűen kötve volt egy emberhez. Az ilyen földi-történeti kötöttségben Jézus, mint ősszentség nem bontakozhatott volna ki szentségi módon, időbeli és történeti egyetemességgel a történelemben. Isten intézkedése szerint ez a cél csak úgy volt elérhető, ha az, ami ezen az ősszentségen testi és jelszerű, az kiterjed az emberek sokaságára, és így bizonyos értelemben az egész emberiséget átfogja. Ez vált le-
