Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 1. szám - Isten és ember szenvedése - Balthasar, Hans Urs von - Török József (ford.): Crucificus etiam pro nobis - A "helyettesítés" misztériuma
4 HANS ÜRS VON BALTHASAR „nem jött el”, majd végül „elérkezett”, ez az a „keresztség”, amit Jézusnak meg kell kapnia, s amelyre, mint földi léte meghatározó eseményére vágyakozik. Szent Pál világosabban, mint mások, ehhez az „órához” viszonyítva minden mást csak bevezetésnek tart. Isten szolgájának éneke (lzaiás 52-53) - amely a judaizmus félévezrede alatt megfejteden maradt - kétségkívül nagyban segített a kereszt értelmezésében, amelyet „értünk”, „a mi üdvösségünkért”, végezetül pedig „helyettünk” kellett elszenvednie Krisztusnak. Mindezek után bizonyos ideig csak átmeneti, töredékes magyarázatokat találtak Jézus fájdalmas kudarcának értelmezésére: a földről Clra felé fölemelt engedelmes szolga kifejezi Isten akaratát („Nem kellett volna...?”). Ám ezek a töredékes elemek valójában csak az Izaiásnál található és történelmi beteljesedéséhez eljutott megoldásba képesek bele illeszkedni; mivel csak ebből kiindulva lehet megmagyarázni Jézus teljes mértékű elkötelezettségét, ami megmutatkozott nyilvános életében és titokzatos hatalma kapcsán. Az evangélistáknak teológiai szempontból ezért volt meg minden joguk arra, hogy Jézusnak saját hatalmából fakadó elkötelezettsége és az ő „órája” felé igyekvése közötti kapcsolatot hangsúlyozzák, éspedig olyan nyomatékkai, amilyent Jézusnak saját küldetéséről szóló megnyilatkozásai tettek csak lehetővé. Szeretnénk előre felelni arra az ellenvetésre, amellyel manapság gyakorta előhozakodnak: Jézus igehirdetésének kezdetétől azt tanította, hogy Isten bocsánata minden föltétel nélkül kiárad azokra, akik Istenben hisznek és bíznak. Elegendő a tékozló fiú példabeszédére gondolni. Isten előre megbocsátotta a bűnöket - állítják a magukat modernnek tartó teológusok - anélkül, hogy a bocsánat és valamiféle engesztelő tett között kapcsolatot kellene észrevenni. Ennek révén a valóság több összetevőjét kell emlékezetünkbe idézni. Mindenek előtt a bocsánat, amelyet Isten előzmény nélkül ad, a bűnös számára csak akkor válik hatékonnyá, amikor ő maga feltétel nélkül Istenre hagyatkozik, vagyis amikor megtér, oly módon, hogy Isten vele kapcsolatos szándékait elfogadja, sőt újrateremti: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is...”. Azután ott a könyörtelen kölcsönző példabeszéde, aki maga is tartozik. Máté kifejezetten hivatkozik erre a kölcsönösségre: „De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket” (6,15). Az ítélet gondolata
