Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 4. szám - Idő és öröklét Ura - D´Agostino, Francesco - Erdő Péter (ford.) - Szilvásy László (ford.): Az igazságosság, individualizmus és szolidaritás között
64 FRANCESCO D'AGOSTINO Pontosan az igazság és az igazságosság közötti tipikusan modern szakadás hatékony felülmúlása az, amely eldönti ezekben az években végérvényesen a posztmodern gondolkodás sorsát. De, mint már korábban említettem, nem látszik a posztmodernben egyetlen uralkodó irányzat. Az egyik irányzat feltételezheti a maga értékeinek „gyengeségeit” (amint nemrégiben Gianni Vattimo sugallta), és megelégedhet azzal, hogy a demokrácia elsőbbségét vagyis az értékek fölötti döntési folyamat elsőbbségét posztulája a filozófiával szemben, amely majd igazolja a döntést. Richard Rorty helyezkedik erre az álláspontra, Rawls magatartását szélsőségig fokozva. Ezekben az állásfoglalásokban nyilvánvalóan nyitva marad a valóban döntő kérdés: hogyan lehetséges - egy olyan többségi elvű társadalomban, mint amilyen napjainké, és részesedve egy olyan gondolkodásból, amely a saját gyengesége felismerésében tetszeleg - komoly erőt tulajdonítani olyan elvnek, mint a demokrácia? Hiszen vele szemben olyan szélsőségesen nehéz követelményt támasztottak, hogy az egyéneket és a csoportokat az egyetemesség logikájára hajlítsa (vagy másként fogalmazva, hogy legyen tekintettel a kisebbségekre). A demokrácia primátusának igénye az előbb látottaknál még kétértelműbben tűnik elénk, mivel az a lényeges dolog, amit meg kell határozni, nem csupán az, hogy ki jogosult a szavazásra, hanem az is, hogy miről lehet szavazni. A posztmodern gondolat egyéb céljaiban viszont úgy tűnhet, hogy hatalmas („erős”) feladatot vállal. Ilyen például az, hogy kidolgozza a kommunikáció új és egyetemes paradigmáját. Ide tartoznak olyan egymástól egyébként távol álló gondolkodók, mint Emmanuel Lévi- nas, vagy Hans Jonas; de az a kísérlet is ebbe az irányba mutat, amelyet kétségkívül hatalmas erőfeszítéssel végez hosszú idő óta Jürgen Habermas és Otto Apel, hogy megteremtsék a gyakorlati nyelvi transzcendenciát. Ebben az összefüggésben az „erős” nem utal semmiféle összefüggésre az ontológiai struktúrával, csak felhívást tartalmaz az etikai-kommunikatív felelősség szigorú vállalására (ez végső soron kitágítható a nem emberi világra irányuló felelősség felé), amelyet kevéssé hangsúlyoznak az ún. „gyenge” szemléletek. Lehetetlen megérteni azt az erős hatást, amely ezekből az igényekből árad, ha nem reflektálunk a posztmodern gondolat keletkezésére, hiszen rá nagy és romboló hatással voltak (és vannak) a modern kor világai.
