Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 4. szám - Idő és öröklét Ura - Jáki Szaniszló - Jáki Zénó (ford.): Angyalok, állatok és a hit fénye
ANGYALOK, ÁLLATOK ÉS A HIT FÉNYE 35 egy fejezeteként tárgyalta. Tavasz volt, amikor a „láthatatlan világról” szóló szentbeszédét mondta. Az alvó természet virágba borulása számára nem téma volt, bár egy mai ökológus sem tudna nála nagyobb érzéssel beszélni egy parányi virágsziromról. A természet elkerülhetetlen megújulásában ő a természet végső változásának zálogát látta, átalakulását egy olyan világba, amely a fizikai szem számára rejtett ugyan, de nincs rejtve a hit szeme számára: „A szentek és az angyalok világa ez, egy megdicsőült világ, Isten palotája, az égi seregek Clrának magaslatai, a mennyei Jeruzsálem, Istennek és Krisztusnak trónja.” Kiállt az angyalokkal teli világ víziója mellett és küzdött érte. A szentbeszéd, amelyet Szent Mihály ünnepén 1834-ben mondott, megborzongathatta azokat modern gondolkodásúakat, akik el voltak telve a törvényeknek - csakis azoknak - engedelmeskedő világ gondolatával. Bármennyi bírálatot is érdemelnek azok a „sötét korok, mert túl sokat tulajdonítottak az angyaloknak, nem túlzás - jelentette ki Newman -, hogy az angyaloknak tulajdonítsuk a világ minden mozgását, helyit és kozmikust egyaránt: „Olyan művelt kornak, mint a mienk, a bűnr az előzőnek éppen fordítottja: minél kevesebbet beszélni az angyalokról vagy egyáltalán semmit; abból, amit körülöttünk látunk, nem tulajdonítani semmit az ő tevékenységüknek, hanem a természet bizonyos, elfogadott törvényeinek. Ez, mondom én, valószínűleg a mi bűnünk, és olyan mértékben, amennyire részesülünk a világi ismeretekben." És negjelölte „a kémiát, geológiát és hasonlókat,” mint a veszedelem okait, hiszen miattuk megrekedünk a látható dolgoknál, és elfelejtjük a láthatatlan dolgokat és a róluk való tudatlanságunkat.” Newman nyilván nem azok közé tartozott, akik könnyedén mosolyogtak a ptolemaioszi világkép középkori keresztény változatán, amely azt hitte, hogy angyali erők mozgatják az égitesteket. Mérhetetlenül örült volna, ha hallott volna azokról a felfedezésekről, amelyek csak egy évtizeddel halála után váltak ismertté. Arra gondolok, amit a tudománytörténet arról a korszakról állapított meg, amelyben Burida- nus 1350 körül javasolta a tehetetlenségi mozgást az égitestek számára. Buridanus nem Voltaire előfutára volt azzal az állítással, ami szerint az anyagi világ úgy működik, mint egy óramű mechanizmusa, teljesen magára hagyva, miután egyszer felhúzták és megindult. Amennyire kedvelte a világnak, mint óraműnek hasonlatát, Buridanus nyomatékkai megjegyezte, hogy az egyszer megteremtett testek csak a miatt az
