Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1995 / 1. szám - Isten és ember szenvedése

1

A kereszténység második évezredének végén filozófiai irányzatok tucatjai próbálják rávenni a teológia hivatott művelőit: hagyjanak föl végre az emberi élet egyik legnagyobb misztériumának, a szenvedésnek a kereszt fényében történő, Krisztus óta töretlen folyamatosságú értelmezésével. Inkább térjenek meg a „nyitott” gondolkodás híveinek táborába és velük együtt hirdessék: a szenvedés értelmetlen, értelmezhetetlen, ezért kikerülhetetlen, az élet nem éri meg, hogy megéljék. A válasz ezekre az ember gőgjétől átitatott kísértésekre akkor lesz egyre hitelesebb, ha mind mélyebbre hatolunk Isten és ember szenvedésének szemlélésében. Nem egyéni jámborság eredménye, hogy II. János Pál pápa külön enciklikát szentelt az üdvözítő szenvedésnek.

Ez a hiteles keresztény lelkűiét járja át Babits Mihály költeményét is:

Ki farag valaha bennünket egészre, ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne, ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló, legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni, míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya beállítson majdan szobros csarnokába.

Krisztus Urunk, segíts meg!

Szenvedésre lettünk mi.

Psichoanalysis Christiana