Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 2. szám - Istenről beszélünk - Menke, Karl Heinz - Török József (ford.): Modern és posztmodern vallásosság
MODERN ÉS POSZTMODERN VALLÁSOSSÁG 55 mérten a nominalizmus jegyeit hordozta. Az akkori változás kezdetén jelen volt a skolasztika által befogadott arisztotelizmus és az a törekvés, hogy mindent az okokból kiindulva magyarázzanak. Arisztotelész Istent mint mozdulatlan mozgatót és minden ok végső okát úgy határozta meg, mint egy zárt katedrális zárókövét, a skolasztikusok viszont hangoztatták Istennek a Biblia által igazolt személyességét és szabadságát. Aquinói Szent Tamás számára Isten nem a világ épületének záróköve, hanem ő a Teremtő, a mindenség alkotója. Mint Teremtő alkalmazkodik ahhoz a rendhez, amelyet maga hozott létre. Ezért lehetőséget adott az embernek arra, hogy felismerje az ő gondolatát és kövesse azt. Sőt Tamás szerint minden emberi megismerés igazában az isteni gondolat újra-gondolása. Érthető tehát, hogy a középkorban a tudományok királya nem a „fizika”, a dolgok természetének iphysis) tanulmányozása, hanem a méta-fizika, amely a dolgok mögött feltárja a teremtő gondolatot. Isten, a világ és az ember között felismert harmónia akkor bomlott meg, amikor Isten szabadságát nem úgy értelmezték, mint a Teremtő önkéntes igazodását teremtményeihez, hanem mint az abszolút függetlenséget, mint független mindenhatóságot. A középkor végén a nominalista filozófia Istenben ezt az abszolút, transzcendens szabadságot látta lényegesnek. További kérdés: nem olvashatja bele az ember saját gondolatát a megismert világba ahelyett, hogy Isten gondolatát olvasná ki belőle? Wilhelmus Ockham számára eleve nyilvánvaló, hogy Isten a maga szabadságában más világot is teremthetett volna, mint amit teremtett, ezért ebből a világból nem meríthetünk Istenre vonatkozó pozitív ismeretet, így a rá vonatkozó ismeretünket arra kell szűkítenünk, amit kimondottan közölt magáról. Amikor Luther állítja, hogy a világból nem szerezhetünk Istenről ismeretet, hanem kizárólag a Szentírásból, akkor csak arra hivatkozik, amit a nominalizmusból tanult. A nominalizmus szerint csak a tapasztalati, egyedi dolog ismerhető meg igazán. A nevek (nomina), amelyekkel a különféle dolgokat megjelöljük (pl. lényeg), csupán közmegegyezések, konvenciók, de semmit sem árulnak el a dolgok mibenlétéről vagy a Teremtő gondolatáról. A nominalizmusban tehát a világ már nem rendezett valóság, hanem az egyes dolgok káosza, amelyben az embernek kell rendet teremtenie a nevek, módszerek és a technika által. így a nominalisták
