Communio, 1995 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1995 / 1. szám - Isten és ember szenvedése - Balthasar, Hans Urs von - Török József (ford.): Crucificus etiam pro nobis - A "helyettesítés" misztériuma
CRÜCIFIXUS ETIAM PRO NOBIS 13 emberek) a világ valamennyi bűnével megterhelték, ezért ő damna- tus, elítélt. Ez végletes állásfoglalás, amelyet egyetlen szentírási kifejezés sem támogat. Anzelm és Luther megoldásai mellett lehetséges egy harmadikat találni? Két kérdés vetődik föl; az egyik Krisztus, a másik a bűnös ember szempontját tükrözi. Lehetséges-e annak, Aki egészen tiszta, megtapasztalni a tisztátalanság és az Istentől elfordultság állapotát, ami a bűnösé: elszenvedni az övétől különböző, másféle abszolút állapotot? Ezután, lehetséges-e a tisztátalan ember számára, hogy tagadásának meghazudtolása olyan fokban történjék meg, ami őt eljuttatja a belső hozzájáruláshoz? Krisztus oldaláról nézve - akinek az egész élete, amint ő azt kinyilatkoztatja, az Atya iránti szerető engedelmesség és tápláléka az Atya akaratának teljesítése ameddig engedjük megszorítás nélkül kibontakozni a Szentháromság misztériumát, nem létezik semmi ellentmondás abban, hogy Isten kapcsolatát a bűnös világhoz belefoglaljuk Istennek az Atyának a Fiúistenhez fűződő, alapvetőbb kapcsolatába, amely kapcsolat egyébként meghatározza a világ és a véges szabadság létezését is (Jn 1,2; Ef 1,4 köv; Zsid 1,3). Ebben az esetben a szeretet (és nem a harag vagy a büntetés) alapján az Atya-Fiú kapcsolata fölveheti az Isten-világ kapcsolat színezetét; az Atya és a Fiú örök öröme fölveheti, mint lehetséges életállapot, a nem-öröm formáját, amikoris az egyik idegen a másik iránt. Ez a lehetőség befolyásolhatja az Isten által kezdetben fölvállalt kockázatot: amikor kimondta, hogy minden jó; amikor szabad lényeket teremtett, akik képesek vele szembefordulni. Ám az, Aki tiszta, meddig mehet el, meddig süllyedhet bele a tisztátalanság anti-világába anélkül, hogy Istennek nemet mondana? Meddig abban az állapotban, amely a tagadásból következik, meddig abban az elidegenedésben, amely tárgyi valóságként választja el Istent és a bűnöst, mindkettőt megtámadva? Mivel ez az elidegenedés az Istenhez fűződő kapcsolatban mélyebben foglaltatik benne, mintsem azt egyáltalán gondolnánk, Bulgakov, kikerülvén a „pokol” kifejezést, eldadoghatja a következő megállapítást: amiről szó van, az „valami összehasonlíthatatlan, sőt ellentétes a bűnösök szenvedéseivel”; valami, ami a bűnösök által elszenvedett pokoli kínokkal „egyenértékű intenzitást” jelent.
