Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Gál Ferenc (ford.): Az ember és az örök élet
AZ EMBER ÉS AZ ÖRÖK ÉLET 45 Örök élet a világban. A feltámadt Krisztus élete - aki „egyszer halt meg és most él Istennek” — élet a halálból. Az emberek is csak a halálon keresztül juthatnak el az örök életre Istenben. Az az ószövetségi megállapítás, hogy földi ember nem láthatja Istent úgy, hogy életben maradjon, továbbra is érvényes. De mit tartalmaz ez a parancs: Szeresd Uradat, Istenedet egész szívedből, egész leikedből és minden erődből? Nem kell az én-nek meghalni ahhoz, hogy ez a szó teljes igazsággá váljék? A keresztény élet hitből, reményből, szere- tetből fakad. Ez a három erény isteni erény, mert Isten személyes életének valamilyen elővételezése a mi világunkban, részesedés az ő lelkületében, a kimondhatatlan hármas önátadásban. Az evangéliumok és az apostolok levelei tanúsítják ennek igazságát, viszont ha ez igaz, akkor az embernek meg kell tagadni magát, maga fölé kell emelkedni, meg kell halni önmagának, hogy Isten erejéből éljen. De saját erejéből kiindulva ezt nem valósíthatja meg. Ki kell lépni magából, hogy Isten átalakítsa, mint ahogy a gyógyulást kérő ember mondja az evangéliumban: Hiszek, (Jram, segíts hitetlenségemen. Akiktől Jézus hket követelt, a betegektől és a bűnbánóktól, akiknek a kezét megfogta, hogy kilépjenek önmagukból és a hullámok fölé emelje őket, mint Pétert, azokba belesugallta azt az örök bizalmat, bátorságot, amellyel elérték a gyógyulást: „A hited meggyógyított téged.” Ugyanezt mutatja Abrahám hite is. Idős korában és magtalan feleségével nem remélhette, hogy még fia lesz: a remény ellenére kellett reménykednie. S ha még hozzá megkövetelik tőle, hogy fiát adja oda áldozatul, sőt hogy ő maga áldozza fel, milyen erőforrásból meríthet még reményt? Miközben az engedelmesség minden erejét igénybe veszi, a reményt is elveszik tőle, hogy majd az égből újra visszakapja egy angyal által, aki félbeszakítja áldozatát. Abrahám úgy halt meg, mint aki emberileg reménykedett, de valójában isteni erő alapján reménykedett. Hasonlót mondhatunk a szeretetről. Ki meri állítani, hogy megtartja a főparancsolatot, vagyis Istent osztatlan szívvel, egész erejével szereti? Nem inkább azt érzi, hogy a szíve meg van osztva és erőit nem tudja összpontosítani? Önmagában kételkedve kell tekintenie arra a szeretetre, amely felülmúlja képességét. így járt Péter is, aki háromszor megtagadta az Urat, és a kérdésre, hogy szereti-e őt, csak így tud
