Circulares litterae adioecesanae anno 1945. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

XIII.

59

sanctiót, amely kigyengült nemzetünknek 200 éves pihenést, erősödést hozott el a miilenium gyönyörű verőfényéig. És tisztelettel tekintek arra a Kopácsy József érsekre, aki több mint egy százada a nemzetnek ezt a legelső szentélyét a múlt omladékain nagy építő lendülettel megépíti és mi most együtt imádkozhatunk itt hazánk sorsának jobbrafordulásáért.

Nem jövök Róbert érsek keménységével; atyátok akarok lenni, még a nehéz idők súlyos kísértései közt eltévelyedett tékozló fiúkhoz is. Még nem léphetek be a közjogi harcok dandárjába sem, mert közjogi örvényben élünk, a jogfolytonosság összes erős fonalai és finom erezetei látszólag elszakadtak. Hiányzik nem egy alkotmányos tényezőnk. De ha a balszerencse enyhültével a nemzet józansága hidat ver, amint mindig hidat vert és most is hidat kell vernie, ha élni akar, az örvény felett, mint Pontifex, mint hídverő és több mint 900 év jogán az ország első zászlósura, a ti érseketek, az ország prímása is ott lesz közjogi életünk helyreállításában és továbbvitelében. Nem jövök Széchenyi és Kopácsy dűsgazdagságával, pedig de jó volna ez a török időkénél koldúsabb, levégzettebb magyar nemzetnek ! Mondom ezt anélkül, hogy sírnék a földiek miatt, de anélkül is, hogy ami jogalap nélkül történt, jogosnak elismerném. Ezeknek a földieknek a célja nem földi volt, hanem a tisztítótűz leikeinek eny- hülete imádságban és szentmiseáldozatban ; a rövidséget tehát ők szenvedték és a fontos egyházi és kulturális célok. Egyébként az Egyház, a magyar nép érthető életigényeivel szemben tudott mindig nagylelkű lenni, hirdetik a történelem megörökítő és köszönő lapjai, a felsorolt elődök gyönyörű sorozata.

De ha a veszprémi sor nagysága együtt is volna egyetlen utódban ügy, ahogy nincs, 1945-ben ez is kevés. Jaj, de kevés volna! Ma előttünk riadó, vak mélység örvénylik fel; történelmünk legnagyobb nemcsak közjogi, de erkölcsi, politikai, gazdasági örvényében fuldoklik a vérző Magyarország. Zsoltárunk a De profundis, imádságunk a Miserere, prófétánk a siralmazó Jeremiás, világunk az Apokalipszis. Babilon vizeinél ülünk és elpattogott hárfahúrokon idegen énekre akarnak tanítani minket.

Nem az a legnagyobb baj, hogy a háború — mint a próféta sírja — felgyújtotta a király házát és a köznép házait (Jer. 39, 8), megette nyájainkat, csordáinkat, szőlőnket és hozott nekünk csapolókat (Jer. 48, 33, 12) és most a szőlőtaposó nem énekli szokott dalát (Jer. 48, 33). Az sem, hogy rémület, verem és tőr a sorsunk (Jer. 48, 43).

Az a nagyobb baj. amit szerencsétlen fővárosunk tisztiorvosi jelentése, mint tükör mutat: a nyári vérhasmegbetegedések több mint 50°/Va a kisgyermekeknél és öregeknél halálos, ami a rossz táplálkozás következménye. A csecsemőhalálozás, a tüdőbajmegbetegedés a békeidők kétszerese. Békében átlag 50.000 nemibeteg volt az országban: ez a szám most Budapest nélkül is ötszörösre, 250 000 re emelkedett. Budapestről csak annyit tudunk, hogy 50.000 körül van a nyilvános bűnözőkön kívül a titkosan bűnöző nők száma. A fele 18 éven aluli és ezek 70 — 80 °/o a fertőzött és fertőző.

Nem szólalt meg még ebben az országban az a tárogató, amely az elpusztult országot siratná. Keressük és nem találjuk, hol is bújdosik a magyar fájdalom. De megszólalt a cigány hegedűje, a duhaj jókedv nótája. Ám 1945 ben magyar földön hazudik a muzsikaszó, mert megfeledkezik a felejthetetlen igazságról, a magyar koldus szegénységről, az összes világtájak rabsóhajairól, külső-belső börtönökről, kilométeres nagy magyar temetőkről, kitaszított, otthontalan magyarokról és azokról, akiknek többé nem a hópárnája, hanem a maradék, rongyos condrája könnytől ázik.

Könnyelmű élvhajhászattal indult el itt valami egészen újszerű testünknek- lelkünknek idegen ifjúságnevelés.