Circulares litterae adioecesanae anno 1945. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
X.
— 41 — Okt 11. Országút: Zugliget, Pasarét, Alsóviziváros, Feisőviziváros. Okt. 12. Krisztinaváros: Budavár, Városmajor, Felsökrisztina, Svábhegy. A bérmálások kezdete délelőtt 9 óra. A helyi plébános legyen felkészülve tízperces szentbeszédre. A bérmálás alatt az orgona vagy ének egészen csendes legyen, hogy a bérmálót a bérmanevek megértésében ne akadályozza. A bérmanevek csak sze tek nevei lehetnek! 1913. sz. Jelentés a főegyházmegyei háborús károkról. A háborús szenvedések és pusztulások elmúltával összefoglaló képet szeretnék ezekről a Tisztelendő Oltártestvérek és a kedves hívek elé tárni. A főegyházmegye 284 plébániája és önálló lelkészsége közül még többnek a jelentése hiányzik, feltehető, hogy ezekneK veszteségei aránylag kisebbek s így az amúgy is elég sötét képet nem módosítanák jelentős mértékben. Főegyházmegyénk nagy kiterjedése s az a körülmény, hogy azon a légitámadások után a földi harcok is egészen különleges nagy hevességet öltöttek (Budapest, Esztergom, Érsekújvár, Garamvölgye) magyarázza meg az igen súlyos és sajnálatos károkat. Ismételten is tettem, de itt is meg kell állapítanom azt, hogy boldogult főpásztorunk állandóan és egészen az utolsó pillanatig minden erejével küzdött azért, hogy az ország a háborús bonyodalmaktól távol tartsa magát, mert látta a háborúba való sodródás szomorú következményeit. 1944. október 3.-i rendeletével pedig a lelkipásztoroknak lelkiismeretbeli kötelességévé tette azt, hogy híveik között maradjanak „elképzelt vagy akár fenyegető nehézségek“ közepette is „hogy éppen a legnagyobb megpróbáltatás idején teljesítsék lelkipásztori kötelességüket, még vértanuság árán is.“ Október 24. és 27. napjain személyesen, október 29., november 2. és 8. napjain pedig levélben újra sürgette és követelte az akkori kormánynál és a német követnél : „Budapest nyílt várossá deklaráltassék, hogy sem polgári lakosságának eltávolítására, sem pedig benne harcokra ne kerüljön sor. így isten segítségével a közel két millió pesti és pestkörnyéki lakosság megmenekülne, a székesfőváros pedig műemlékeivel, gyönyörű templomaival, köz- és magán-épületeivel, hidaival és nagyszerű üzemi berendezéseivel épségben maradna.“ Ugyanúgy Esztergom lakóiért s városáért állandóan síkraszállt s a három hónapi harc változatosságai közepette is, saját magát látható gyöngülésében sem kímélve, nem eredménytelenül védte híveit az elhurcolások és sanyargattatások, az ezeréves magyar székvárost pedig a kiürítési kísérletek ellen. Személyi veszteségeink élén Istenben boldogult főpásztorunk áll, híveinek, nemzetének s a világegyháznak egyaránt nagy fájdalmára. Gyengjilő szívét a nehéz idők merítették ki. Ot követik azok a paptestvéreink, akik a háborús tevékenységek áldozatai lettek: Ruppert István légó főlelkész a hősies bátorság tündöklő példáját adva mindenütt, ahol a szenvedők segítségére kellett lennie, Hűmmel Kornél, az angyali erény védelmében hunyt el, Dr. Ritts- mann Pál szolgálati helyén, Lacza István pedig otthonában bombatámadás áldozata lett Természetes halállal hunyt el a négy hónap alatt még további tíz oltártestvérünk, de az ő gyors távozásukat is nagyrészt a háborús izgalmak és szenvedések okozták, melyekből különben csaknem mindnyájan bőven kivettük részünket s melyekben Isten kegyelme mindig mellettünk állt. Híveink áldozatairól és szenvedéseiről nehezebb átfogó képet szerezni a rendelkezésre álló kevés adat folytán. Abból azonban, amit ki-ki saját környezetében és egyház- községében láthatott, fogalmat alkothatunk a főegyházmegye i,35000 hívének körülményeiről. Különösen sokat szenvedett Budapest és Esztergom városa és környéke a soká húzódó harcoktól, a Komáromtól a Garam- völgyéig terjedő terület, melyen a harcok kétszer vonultak át. Az emberéletben, a földi javakban esett veszteségek mellett sok fájdalmat okoztak a szinte véget nem érő zaklatások, elhurcolások és fogságba vitelek. Mégis őszinte örömmel kell hálát adnunk a menyei Atyának, hogy híveink sorsára mindig gondot viselt, bennük az igaz hitet, reményt, és egymás segítségében is megnyilvánuló szeretetet ébrentartotta, sőt sok vonatkozásban erősebbé és tündöklőbbé tette. Anyagi veszteségeink közül talán legfájdalmasabb főszékesegyházunk sérülése, melyről már boldogult főpásztorunk is szólt (f. évi I. sz. körlevelében) és magam is (a Vili. sz. körlevélben) beszámoltam. A legszükségesebbekre kiterjedő most Isten segítségével, a Tisztelendő Papság és a kedves híveink áldozatkészségéből folyó javítások előreláthatólag a további romlástól meg fogják óvni szép bazilikánkat. Régi fényében való helyreállítása azonban majd csak sok évnek és nagy áldozatoknak lehet eredménye. Nagyon fájdalmas azoknak az ősi, szép templomainknak pusztulása, melyek nem a
