Circulares litterae dioecesanae anno 1939. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
III.
Kedves Híveim ! Mikor a nagyböjt folyamán a keresztút szertartását végezzük, gondolkodóba ejt és megrendít bennünket az első stáció, hol Pilátus halálra Ítéli Jézust és ugyanakkor kezét mossa mondván: „En ártatlan vagyok ennek az igaznak vérétől.“1 Mire a zsidók felkiáltanak: „Az 0 vére mirajtunk és a mi fiainkon!“8 Pilátus, a kemény pogány, el akarta magától hárítani az árlatlan vér kiontásáért a felelősséget, ellenben a zsidók nagy köny- nyelműen vállalták azt! Vájjon mi nyugtalanította Pilátust, a hitetlen rómait, ki annyi halálos Ítéletet mondott már ki, Jézus elítélésekor? A felelősségérzet, Kedves Híveim, melyet az emberből, mint erkölcsi lényből soha kiirtani nem lehet. Jelentkezett ez még a legsötétebb pogányság idején is, miként azt a görög sorstragédiák bizonyítják, és nem tudta ezt megsemmisíteni az újkor hitetlensége sem, mert látjuk, hogy egyik-másik új-pogány országban, ahol tömegesen mészárolják az ártatlan emberek ezreit, a hóhérok megőrülnek és a mártírgyilkosságok szellemi szerzői Pilátus módjára mosakodnak a nagyvilág előtt, mert szabadulni szerelnének a felelősség terhétől. Ez a felelősségérzet különbözteti meg az embert az állattól. Az ember ugvanis erkölcsi lény, azaz erkölcsi törvények szerint igazodik, tehát az Isten, az Egyház és állam törvényei, és nem csupán saját ösztönei szerint, miként az állat. Az embernek van értelme, mellyel az erkölcsi törvényeket felismerni tudja, és van szabad akarata, mellyel azokat követi vagy elveti. Van lelkiismerete, mely bensőjében irányítja, óva őt a rossztól és biztatva a jóra. Ez a lelkiismeret figyelmeztet bennünket, hogy cselekedeteinkről egyszer majd számot kell adnunk az ülök Biiónak. Ez a lelkiismeret furdal, nyugtalanít minket rossz tetteinkért, élénkbe állítva a felelősség rettenetes óráját, melyről a középkori jámbor költő igy énekel: „En szegény oll mit beszéljek, milyen párt jogokat kérjek, hol még a szentek is jélnek.“ Van emberekkel szemben fennálló felelősség, Kedves Híveim ! A szentírási sáfárt is felelősségre vonta gazdája mondván: „Mit hallok felőled ? Adj számot sáfárkodásodról !“* Ámde az emberekkel szemben fennálló felelősség nem általános, mert csak a külső tettekre szorítkozik, nem kikerülhetetlen, mert ki lehet bújni alóla vagy ki lehet játszani azt, mint ahogy az evangéliumi sáfár is kijátszotta urát! Ha csak ilyen emberi felelősség léteznék, sok hűn megtorlatlanul maradna és a iondorlatos gonoszok nevetve mondhatnák : „Vétkeztem és mi bántódás ért engem?“4 i Mt. 27, 24. 2 Mt. 27, 35. 3 Lk. 16, 2. 4 Sir. 5, 4.
