Circulares litterae dioecesanae anno 1937. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
I.
4 haladás, mely nálunk is a hitbuzgalom szentelt hajlékai körül kivirágzott s a nyert csaták egész sora, amelyekben a nemzeti becsület és nagyság oly sikereket aratott, hogy azok címén a szent királyt a hős király babérja jobban megilleti mint bárki mást. Ma világszerte hajsza foly csodaszerek után, amelyekkel népeket megmenteni s fenyegető veszedelmet elhárítani lehet, s nem egyszer kárhozatos kísérletek a legszentebb hagyományokat is kockáztatják. Az ököljognak épúgy jelentkeznek szószólói, mint a lealko- nyult pogányságnak bohóckodó szellemidézői, s a levitézlett ál-szocializmus harsonásai ép oly hangosak, mint a faj- és vérimádás megszállottjai. De melyikük szüntetett meg bajt békített meg népeket s forrasztott össze lelkeket? A felelet vajmi siralmas! Meggondolatlan kísérletek, felelőtlenül tolakodó törpe vezéregyéniségek követelőzései és fenyegetőzései aggasztó bizonytalanságot okozhattak, de gyógyulást nem hoztak. Ez emésztő gondok között felüdülés hazai történelmünk legnagyobb egyéniségének iskolájába visszavezetni a nemzetet s ráeszmélteim, hogy Szent István megőrzött mindent, ami a magyar vérben és fajban érték és erő, de nem hívta ki vele a végzetet, hanem megszentelve az isteni kinyilatkoztatás és kegyelem kincseivel, a szüntelen emelkedés útjára vezette az országot. A szent királynál nagyobb magyar nem volt. Hangosabb talán igen, de építőbb és boldogítóid) semmi esetre sem. S ő — amikor e rokontalan nép szilajságában a végzet vihara moraj lőtt — a magyar őserő s a keresztény lelkiség összeforrasztása útján a legnemesebb ötvözetet kovácsolta s csak az bizonyult minden viharral dacoló erőtényezőnek. Ha a magyar nemzet az ő példáján okul, akkor bűneink és szent hivatásunkról való meg- feledkezés büntetéseként hozhatott ugyan reánk a történelem megpróbáltatást: de amint az ország a pogány kalandozások veszedelmei közül a keresztény hit és erény segítségével magasba emelkedett, a megújult ősi erény és buzgalom acélfürdőjéből újból győzelmesen fog kikelni s boldogulni. E szent esztendő során bizonyára még gyakrabban, mint máskor, megcsendül majd az ősi ének: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, Hol vagy István király, Téged magyar kíván ...“ De erről nem ábrándozni kell, hanem az életbe visszavarázsolni. Mert amily bizonyos, hogy „más alapot senki sem vethet azon kívül, mely vettetett, mely Jézus Krisztus“,1 ép annyira kétségtelen, hogy a magyar nemzeti lét és nagyság alapföltétele a szentistváni szellem, alkotmány és kormányzati irány, mely a hit és polgári élet szövetségét, egyház és állam barátságát, jog és keresztény erkölcs összefonódását a szent korona misztikumában, nemzeti hagyományainkban és népszokásainkban egyaránt juttatja kifejezésre. Őrizzük ezt a szent örökséget, mint fennmaradásunk titkának kulcsát. Védjük, mint gazdasági, társadalmi és politikai ellentétek áthidalásához szükséges méltányosság és türelem csodaforrását. S ha majd ide zarándokolnak hozzánk az összes nemzetek hódolni a szentségi Üdvözítőnek, azért, hogy nekünk Szent Istvánt adta, tárjuk a világ szeme elé azt a csodálatos tényt, hogy minden pogánykodás dacára és közepette, az ég és föld ezeréves szövetsége Magyarországon ma is fönnáll s értessük meg az egész emberiséggel, hogy amint nekünk az örvény szélén ez volt menedékünk, a fenyegetett világrendnek is csak e szellem útján int a szabadulás reménye. Hogy ezt a tanítást idehaza fönn és lenn mindenki megszívlelje s ezt a népek és kormányzóik mindenütt másutt is megértsék és Szent István dicső emlékéből élet és erő áradjon, amely meglátogatott hazánkat talpraállítsa s a világ rendjét és békéjét megmentse, imádkoznak értetek és áldanak első szent királyunk ihletével a Magyar Püspöki Kar tagjai. Amen. i I. Kor. III. 11. buzA*«vxtí mvšZTÁr xőmyvhyomdAjá, iiithrqom.
