Circulares litterae dioecesanae anno 1934. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
II. Tisztelendő Testvérek! Kedves Híveim! Vége felé közeledik már a kegyelemmel teljes szent év, melyet Őszentsége a Megváltó kereszthalálának ezerkilencszáz esztendős jubileumára hirdetett; ez alkalommal nem hagyhatjuk el e szentséges időszakot anélkül, hogy ismételten lelkűnkbe ne idéznők azokat a magasztos intelmeket, melyeket az Üdvözítő a kereszt áldott fájáról intéz hozzánk. A szenvedő Istenember ismét álljon tehát előttünk ezekben a szent böjti időkben, mint életünk legfőbb és legbölcsebb irányítója, s a kereszt szolgáljon ismét üdvös intelmekkel. Ismerjük meg a szenvedő Krisztus példájából, hogy a keresztfán három órán át iszonyú kínokat szenvedő Megváltó a szenvedést, az önmegtagadást tette az ember földi életének alapjául, mert hiszen az ő életének fundamentuma is az értünk való szenvedés volt. Minthogy pedig Krisztus azt akarja, hogy minden ember befogadja az ő tanítását és kövesse példáját, természetesen azt kívánja, hogy kövessük őt a szenvedésben is; azt akarja, hogy vegyük fel keresztünket és kövessük őt, mert ha kivesszük részünket szenvedéséből, majdan részünk lesz dicsőségében is. Krisztus Egyháza kezdettől fogva így értelmezte az egész emberiség üdvére irányuló fenséges hivatását. Ezért nem szűnt meg soha az önmegtagadást hirdetni és gyakorolni. Az egyháztörténelem a tanú rá, milyen kemény önmegtagadási gyakorlatokkal : szigorú böjtökkel, virrasztásokkal, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlásával vette ki részét különösen a nagyböjt folyamán Krisztus szenvedéseiből. A negyvennapi vagy nagyböjtöt a szent atyák, névleg szent Jeromos és szent Leó pápa az apostoloktól származtatják. Épületes az a szigorúság és komolyság, mellyel a régi keresztények a nagybőjti időszakot megszentelték. Ez alatt ugyanis a húsételeken kívül a tejes és vajas ételektől is tartózkodtak, a templomot mindennap, az Úr asztalát pedig gyakorta látogatták s csupán a vecsernye után vettek magukhoz némi, igen egyszerű táplálékot. Idők folyamán, különösen a nyugati Egyház, súlyos okok alapján igen sokat enyhített a böjtök szigorúságán, úgyhogy manapság igen kevés az az önmegtagadás, amellyel testünket sanyargathatnók. Gyengeségünk miatt kegyes anyánk, az Egyház e tekintetben nagyon elnéző velünk szemben és sokféle engedményt adott. De ha testünket már alig sanyargathatjuk az önmegtagadás ostorával úgy, mint szent elődeink, mégis iparkodjunk Istennek tetsző egyéb önmegtagadási gyakorlatokat végezni. Az evéstől és bizonyos eledelektől való tartózkodás csak akkor kedves Isten előtt, ha egyidejűleg a bűnöktől is tartózkodunk és jó cselekedetekkel ékeskedünk az Úr előtt. A böjtölés önmagában nem képez tökéletességet (1. Kor. 8, 8.), hanem csupán eszköz a gonosz vágyak elnyomására és a jónak könnyebb gyakorlására. Mit használ az embernek, ha visszatartja ugyan magát a húsevéstől, azonban rosszakaratú, és rágalmazásával felebarátját marcangolja V Az ilyen a megfehérített sírokhoz hasonlít, melyek kívülről ékeseknek látszanak ugyan, de belül tele vannak undoksággal. (Máté 23, 27.) A böjtölés imádság nélkül olyan, mint a lámpa olaj nélkül; a böjtölés alamizsnálkodás nélkül könnyen fösvénységre vezet —- mondja Chrisologus szent Péter. Nem Istenért, hanem önmagáért bőjtöl az, aki nem a szegényeknek adja azt, amit magától elvon, s míg testét sanyargatja, szíve szeretet és könyörület nélkül marad. 3
