Circulares litterae dioecesanae anno 1931. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
V.
20 — még egészen kicsiny volt, ha csak tehette, beosont a wartburgi várkápolnába, letérdelt az oltár előtt és jóllehet olvasni még nem tudott, kinyitotta a nagy zsoltáros könyvet, összetette kis kezeit és szemét ég felé emelve imádkozott. Játék közben sokszor a kápolna felé futott és ha csukva volt ajtaja, legalább ártatlan gyermeki csókját lehelte a zárra, mely mögött Üdvözítője lakozott. Mikor nagyobb lett, buzgósága is íokozódott. Különösen törekedett arra, hogy Jézushoz mindinkább hasonlóvá legyen. Egy alkalommal, midőn jegyese anyjával és nővérével ékes ruhában, fején aranykoronával a templomba lépett, tekintete a Felíeszített képére esett s mikor meglátta Jézus véres alakját, szíve összeszorult, levette fejéről az aranykoronát és arcra borult. Nem akart aranykoronát viselni tövissel koronázott Megváltója színe előtt. Akkor is az Üdvözítő példáját követte, mikor lejárt a cselédházba a szegény szolgálók közé és őket a vallás igazságaira tanította. Vagy amikor alamizsnálkodott és különös szeretetben a bélpoklosokat és a szegény gyermekeket részesítette. Az alázatos szívű Jézus módjára szerette az alázatosságot. Minden nagypénteken a szegény asszonyok közé vegyült és velük együtt járta mezítláb penitenciás menetben a templomokat és rakta le szerényen ajándékát az oltárokra. Bizony ilyenkor a tolongó tömegben meglökdösték. Ezt époly türelmesen vette, mint mikor később védtelen, üldözött özvegysége idején egy öreg asszony, kivel azelőtt sok jót tett, durván a sárba taszította. A hálátlanság nem tudta kioltani szeretetét, amint a mi hálátlanságunk sem oltja ki Jézusét. Csak még inkább szeretett: licet plus diligens minus dilecta sit!1 Szívesen megbocsájtott ellenségeinek, kik őt birtokából kiűzték télnek idején a nincstelenségbe és az embereknek megtiltották, nehogy befogadják őt hajlékukba. Te Deumot zengett, mikor kiűzetve kis gyermekeivel egy ólban kellett meghúznia magát az éjszaka hidege elől. Örült, hogy ezzel is hasonlóbbá lett istállóban született Megváltójához. Mindig Istenre gondolni, az ő jelenlétét átérezni, a csapásokban beléje kapaszkodni, a kísértésben hozzá kiáltani, mintegy a keze intését lesni,2 ez az eleven istenszeretet és ebben éltek a szentek. Hogy a Szentírás kifejezésével éljünk: „cum Deo ambulabant.“3 Sajnos ma inkább szabadulni akarnak az emberek Istentől. Sok családban már a szentképek sem kellenek, nehogy Istenre kelljen gondolni. Isten nélkül kötik sokan a házasságot és Isten ellen bontják fel. Némely országban a kormányok hatalmi erővel száműzik Istent az iskolából, a nevelésből, a bíráskodásból, a politikából, a gazdasági életből. Uralkodó irányzat lett a „laicizálás.“ És az eredmény?—Refrigescit charitas, abundat iniquitas.4 Amily mértékben hül ki az istenszeretet, oly mértékben árad el a bűn. Az istenszeretet a lélek éltető eleme, nélküle semmi vagyok, mert értéktelenek cselekedeteim.5 A hit csak megmutatja nekem az üdvösség útját, a remény előkészít rá, a szeretet az, amely azt megszerzi nékem.6 Nehéz Istent nem szeretni annak, aki őt ismeri. És hogy mégis oly sokan vannak Isten ismerői között, kik bűnös életükkel azt mutatják, hogy őt igazán nem szeretik, annak oka, hogy a földiek elvonják és megosztják szeretetiiket. Szent Erzsébet, ki egy fejedelmi udvar pompájában élt, érezte a 1 II. Kor. 12, 15. ! V. ö. 122 zs. 2. 5 Gén. 5, 24. 6, 9. 4 Mt. 24, 12. 5 I. Kor. 13, 1-3. 6 Szál. Sz. Ferenc: Traité de l’amour de Dieu, 1, 6.
