Circulares literae dioecesanae anno 1919. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
2 vedte e tatárjárást, fegyvertelenül állván képtelen volt szembe szállni a nép hóhéraival s leszegényedve s elerőtlenedve vánszorgott keserves utakon a végleges csőd s letörés felé. „Ah, hogy az Isten nem elégelte meg kínjainkat — sóhajtottunk fel százezren —- ah, hogy elfordította könyörületét s irgalmát tőlünk — panaszoltuk föl szivünk alázatos keservében s ezen a keserű fohászon kezdjük mi is e főpásztori szózatunkat, hogy mindjárt hozzá tehessük a szent Íróval: s ugyan miért jött ránk mindez a szenvedés és szégyen? S kin is múlt mindez a kín és könny? Istenen-e vagy rajtunk? 0 hagyott-e el minket, vagy talán előbb mi őt? Az ő útjain-e, a hit, szeretet, igazság, jóindulat, munkásság, fegyelem, önmegtagadás, beérés, napsütétes ösvényein vagy a világ hadi útjain, a szemek kívánsága, testnek kívánsága, élet kevélysége kemény s embercsontoktól fehérlő útjain jött-e ránk háború, gyűlölködés, testvérharc? Nem, nem; nem Isten bocsátott ránk kénköves esőt, — nem ő nyitotta meg az ég zsilipjeit, hogy özönvízzel borítsa a földet: hanem magából a társadalomból, a köztünk felgyülemlett szeretetlenségből, igazságtalanságból s elkeseredésből fakadt mindez a förtelem. Nem a pokol nyílt meg s nem az küldte ránk vörös ördögeit, hanem a vakbuzgóság, a lelkiismoretlenség s a kegyetlenség átka szakadt ránk s több-igazság, egyenlőség és szabadság örve alatt minden igazságból, szeretetből s érzésből kivetkőzött emberek gyilkoltak s fosztogattak itt köztünk. íme az Isten az embert bűneiért épen bűnei által bünteti. Nem ver kézzel, hanem veri az embert saját elva- kultságával, gőgjével s kegyetlenségével. Ez a nagy büntetés mind belőlünk való s tőlünk került, — ez a testvérgyülölet, alávalóság bennünk lappangott s most csak megnyilatkozott; úgy hogy midőn Istent kérjük, hogy vegye el rólunk büntető ostorait s forduljon kegyelmével hozzánk, voltaképen azt kell kérnünk s arra kell törekednünk, hogy mi mindnyájan megtérjünk s szívből megjavuljunk. Jobb emberekre, világosan látó s szólamok által meg nem téveszthető népre van szükségünk, — hithű intelligenciára -—, a gazdasági érdekeket hitetlenséggel s Krisztustagadással össze nem keverő munkásságra, — kereszténységre, mely a hittel s Isten kegyelmével a szociális haladás igényeit párosítja, hogy ez a vér- özön többé meg ne ismétlődjék s a magyar nép szégyenének sötét s véres színekben játszó szivárványa is szétfoszol- jék fejünk felett! S ugyan mit hellene tennünk, hogy ez irányban elindulva magunk számára a jobb jövőt biztosítsuk ? I. Aki e rettenetes időket átélte, az közvetlenül meggyőződhetett arról, hogy mindenekelőtt a hitet s a hitből fakadó erkölcsöt mint minden élet és rendnek alapját kell megvédenünk. Láttátok szemeitekkel s kézzel foghattátok, hogy mi lesz a világból, ha a kereszténység alapjairól lesiklik ; — megtapasztaltátok, hogy az nem emberi társadalom többé, hanem vadállatok tanyája. Láthattátok, hogy a vallás tagadásával kétségessé lesz minden, ami az embernek értékes és drága, hogy romba dől társadalom, gazdasági rend, közbiztonság, család, otthon, haza, tűzhely, éléstár s ha- zátlanul, kenyértelenül s meztelenül mehetünk világgá. Akik Istent tagadják, azok az erőszak, a gyűlölet, a kegyetlenség hamis isteneinek áldoznak, — a
