Circulares literae dioecesanae anno 1916. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

IV.

50

dékozni, boldogítani azt, ki lelketek legszebb ékességét, szűzi pártátokat egy barbár ellenség vad rombolásával, mocskos szenvedélyével szemben megoltalmazta ? Nem, ezerszer nem! A biblia a férj és feleség összetartozását azzal világítja meg, hogy az asszony a férfi testéből vétetett.

Értsétek ezt meg, magyar honleányok ! Testetek épségét e hősök csonka- ságukkal, véretek szeplőtelenségét vérök ontásával váltották meg. Nem arannyal, ezüsttel, hanem az odaadó szeretet ön- feláldozásával. Ezt a tartozást hósapkákkal, csuklóvédőkkel nem lehet letörlesz- teni. Önfeláldozás önfeláldozást, odaadó szeretet hasonló szeretetet követel. Légy tehát szívesen karja, szeme, felesége annak, ki érted, kedves honleány, karját, szemét feláldozta, hűségeddel, szerelmeddel jutalmazd meg ama hűségét és honszerelmét, melyet édes anyád, a haza iránt a legválságosabb időben tanúsított.

Befejezés.

Uj korszak küszöbén állunk, szokatlan keretek, új viszonyok, életszükségletek, sőt teljesen megváltozott életfelfogások közé jutunk. Istennek a háború viharában a világ felett lebegő, azt alakitó Lelke megújítja a föld szinét. Emberileg ítélő, rövidlátó felfogásunk szerint ez nem annyira megújulás, mint inkább a tohuvabohuba, a kháoszba való visszatérés. De az emberek gondolatai nem Istennek gondolatai.1

Gryenge szemünk csak csekély távlatokat, apró részleteket tud áttekinteni s rövid életünkben nem tudunk végére járni annak, hogy e részletek Istennek bölcs tervébe miként illenek bele. Ha ta1 íz. 55, 8.

pasztalatból nem tudnók, ugyan ki sejtené, hogy a csúnya hernyóból, bábból szép pillangó is lehet?! Az a gyönyörű rend és fönséges összhang, mely az élő és élettelen természetben úton, útfélen az Alkotó bölcseségére hívja fel figyelmünket, arra int, hogy itt, a világháború romjai között is keressük azt az isteni gondviselést, mely „erővel igazgat és kellemmel rendez el mindent.“1

Ezen bámulatos gondviselés útjai nemcsak mi mellettünk mennek el, vagy néha rajtunk is keresztültaposnak, de magukkal is hívogatnak, irányt mutatnak, néha nagyon is zordon jelenen, éles köveken, szúró töviseken, hideg vizeken, meredek hegyen, egy szóval a kereszt útjain át: de mindig egy szebb, egy boldogabb jövő felé. Nézzük nyitott szemekkel, de különösen tanulékony lélekkel és alázatos szívvel Istennek eme borzasztó- ságában is fönséges s ránk nézve üdvös munkáját. S midőn az isteni Művész ránk vonatkozó terveit megértettük, meg ne keményítsük szivünket2, hanem készséges lélekkel siessünk azok megvalósításán közreműködni, hogy az isteni Művész nagy célja: Isten dicsősége s az emberiség boldogsága minél tökéletesebben legyen elérhető.

Ebben a munkában minket nemcsak az emberiség nagy családjának érdekei vezetnek, hanem egyúttal és különösen ezeknek az általános érdekeknek a mi magyar nemzetcsaládunk múlt tradícióival és jövőbeli küldetésével való összeegyeztetése. Ami annál könnyebben történhetik, mert nagy nemzeti hagyományunk, dicső múltúnk szent relikviái a népeket testvérekként összeforrasztó ke1 Bölcs. 8, 1.

2 Zsolt. 94, 8.