Circulares literae dioecesanae anno 1915. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

IV.

41

„Nemde ezeket kellett szenvednie Krisztusnak es igy bemenni az ő dicsőségébe.“1 Bizalommal tekintsünk tehát mostani nagy keresztünkre, mint. egy dicsőséges jobb jövő zálogára! Amint a Kálvária keresztjének a sziklába erősített törzse a szenvedésekben való rendületlen kitartásra int; amint a szenvedők ölelésére kitárt két karja a karitászban kifejtendő munkára utasit: úgy ösztönözzön égbenéző csúcsa az Istenben s egy szebb jövőben való bizalomra. Mert csak ez a bizalom adja meg a türelmet a szenvedéshez, az erőt a karitaszhoz; és mikor a türelem, az erő fogyni, inogni kezd, a bizalom az ima szárnyain a lelket újra. és újra Istenhez, a türelem, az erő örök forrásához emeli. Lelkünk mostani hangulatában, azt hiszem, mindegyikünk megérti az apostol utasítását: „Szomorú valaki közületek? Imádkozzék.“1 2 És ha az imádságos szavak ajkainkon elapadnak, legyen maga a hallgatag, a tűrő szenvedés imádságunknak méltó folytatása. A magába vonult lélek csendes hallgatása, épúgy mint a testi sebeknél a mozdulatlan fekvés, előfeltétele a gyógyulásnak. Emellett használjuk szorgalmasan azokat a gyógyszere kot, melyeket Krisztus Urunk a szentségekben rendelkezésünkre bocsátott. A töredelem szentsége által eszközölt lelki fertőtlenítés és tiszta légkör, a szentáldozásban nyert erősítő táplálék, Krisztusnak, az isteni orvosnak lelkűnkben való jelenléte oly tényezők, melyek alkalmazását csak az hanyagolhatja el, aki még nem ízlelte meg az Úr vigasztalásainak az édességét. Vájjon e terhes időkben kicsoda utasíthatná vissza

1 Luk. 24, 26.

2 Jak. 5, 13.

az Úr édesgető hivását: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok és én megenyhitlek titeket.“1

Ezért a vigasztaló enyhülésért esedezzünk a kereszt lábainál, ezt kéijük a magunk, ezt egész nemzetünk számára: a harcoló hős katonáknak, a fájdalmak közt vergődő sebesülteknek, az aggódó anyáknak, a szomorkodó hitveseknek, a gyászoló szülőknek, a kesergő özvegyeknek, a siró árváknak. Ez legyen a böjti szent időben szívből fakadó fohászainknak tárgya. Erre kérjük a kereszt alatt álló fájdalmas Anyának, dicső Nagyasszonyunknak, hazánk Pátronájának hathatós szószólását, hogy nemzetünk, mely századokon át volt Krisztus keresztjének védőpajzsa, e nehéz napokban viszont érezhesse a szent kereszt erős oltalmát. Ez oltalom árnyékában lelkünk a legnagyobb háborúságok közepette is elmondhatja a zsoltárossal: „A mi Istenünk oltalom és erő, segítő a szorongatásokban, melyek igen elértek minket. Azért nem félünk, ha a föld megrendül is és a hegyek a tenger szivébe vitetnek . . . Isten közepettünk van és nem fogunk megingani . . . mert az erők Ura mivelünk.“2 Ily bizalom Jób kitartó türelmét önti a szenvedőkbe, hősi bátorságot küzdő vitézeinkbe és angj^ali szeretetet a keresztény karitasz buzgó munkásaiba. Ezen erényekkel felfegyverkezett és a szent kereszt oltalmával felvértezett nemzetünk számára ez a mostani vér- és tűzkeresztség egy új, erőteljes életnek válik forrásává, mely életnek birtokában felemelt fővel büszkén járhatja majd a második évezred útjait.

1 Mát. 11, 28.

2 45, 2. kk.