Circulares literae dioecesanae anno 1915. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
IV.
33 von maga után, felcsigázza az igényeket, az élvezetvágyat s az ezeknek ki nem elégitéséből származó keserűséget és elégületlenséget: csökkentve viszont a lelkek edzett teherbírását és el len tál ló képességét. S a mi a fő, ez az egyoldalú külső kultúra, minthogy csak a külső csillámot keresi, a lelket pedig elhanyagolja, a bűnt, minden szenvedésnek ősforrását, nemcsak hogy nem apasztja, de a keserű tapasztalás szerint saját haladásánál is gyorsabb tempóban növeli. A szenvedések igája csillogó kulturszáza- dunkban tehát semmivel sem könnyebb, »j mint a régi, egyszerű időkben s az ebből fakadó világfájdalom — ha a vallás vigaszát nem ismeri — egyformán nyilvánul meg most is, mint évezredekkel ezelőtt. Honnan van és mire való a szenvedés? Erre a kérdésre a vallás szféráján kívül csak tapogatózást, de sehol biztos választ nem találunk. Pedig most, mikor ez a sötét nagyhatalom egyesek és egész nemzetek ellen a küzdő államoknál is gyorsabban mozgósítja az ő rémes csapatait, sebeket és fájdalmakat, betegségeket és halálgyötrelmeket, a válások szivszaggató kínjait, a várakozó aggodalmat és a rettegő félelmet: ezekkel együtt kelletlenül is lelkünk elé tolakszik a folyton megújuló kérdés: honnan jöttetek; mit akartok, miért épen az én ajtómon kopogtattok? Pedig, mint katonáinknak az ellenséggel, úgy nekünk is a háború nyomában járó e sötét hadakkal bátran kell felvennünk a küzdelmet. Mindenki viselje a maga terhét,1 mindenki osztozzék nemcsak szűkebb értelemben vett családja áldozataiban, de egész nemzeté1 Gál. 6, 5. nek küzdelmeiben is. A háború sorsa nemcsak a nemzetek hadierejétől függ, hanem teherviselő képességüktől is, melynél az anyagi források bősége mellett a, lelki kitartás szívóssága is nagy súlylyal esik latba. De ép úgy mint a katonáknak, nekünk is tisztában kell lennünk a háborúból reánk eső feladattal, mert csak igy leszünk képesek helyünket jól megállani. A felderítő szolgálat itt is elsőrendű teendő. Az erre szükséges fényszórót az isteni kinyilatkoztatás adja kezünkbe, melv a mostanában különösen ránk törő *J nagyhatalomnak, a szenvedésnek nemcsak eredetét világítja meg, de a vele való küzdésnek módjára is megtanít. Szent vallásunk tanítása szerint a szenvedés nem tartozott Isten eredeti tervéhez, hanem a szeretet útjáról letért embernek eme kellemetlen kalauz segítségével kell ezen útra visszatérnie. „A halál, vérontás, versengés, fegyver, nyomorúság, éhség, romlás és csapások a gonoszok ellen teremtettek.“1 Az isteni igazságosság ezen sújtó mennyköve tehát nem arra van rendelve, hogy lelkünk botránykövévé váljék, vagy hogy minket súlyával elnyomjon, hanem hogy okosan használva lelki épületünknek, a szeretet templomának szegletköve legyen. S még akkor is, ha túlságos elnézésre hajló önszeretetünk azt sugalná, hogy lelkűnkben szilárdan áll a szeretet temploma, gondoljuk meg, hogy a legszentebbnek kristálytiszta tekintete akármelyikünkben is talál megrostálni valót, mert „mindnyájan sokféleképen vétkezünk“2 és „Isten angyalaiban is talált gonoszságot.“3 Csodálatosképen a szenvedés eme szeglet1 Sir. 40, 9—10. 2 Jak. 3, 2. 3 Jób 4, 18.
