Circulares literae dioecesanae anno 1911 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
III.
36 és első ártatlanságnak boldog korát élik és kik arra a titokzatos szent eledelre a jelen idők százféle veszélyei és kisértései miatt nagyon is rászorulnak : mikor ré- gente még a csecsemőknek is kiosztották a szentségi szinek megmaradt részecskéit. A visszaélések, melyeket ostorozunk, onnét erednek, hogy nem állapították meg okosan és helyesen a beszámithatóság korát azok, kik különböző életkorra tették a szent gyónásnak és szent áldozásnak idejét. Egy és ugyanazon életkort szabja meg mindkét szentségre a lateráni zsinat, midőn a szent gyónásnak és szent áldozásnak kötelezettségét egy kapcsolatban írja elő. Tehát amint a szent gyónásnál a beszámithatóság korának az az idő vétetik, melyben a jó a rossztól megkülönböztethető, vagyis mikor már eszével élni kezd a gyermek; akként a szent áldozásnál is az az idő veendő mértékül, mikor a szentségi kenyér a közönségestől fölismerhető: mely megint csak ugyanaz a kor, melyben a gyermek eszének használatára jut. így és nem máskép értelmezték ezt a dolgot a lateráni zsinat kiváló magyarázói és azon időknek egykorú tanúi. Az egyháztörténelemből kitűnik, hogy nem egy, hanem több zsinat és számos püspöki rendelet már a XII. századtól kezdve, tehát mindjárt a lateráni zsinat után, rigy intézkedik, hogy a gyermekek 7 éves korukban első szent áldozáshoz engedhetők. Itt van továbbá a legfőbb tekintélyű egyháztudósnak, aquinói szent Tamásnak bizonysága, kinél azt olvassuk: „Mikor a gyermeknek esze annyira megnyílik, hogy kezd a Szentség iránti áhítatról fogalommal bírni, akkor már ki lehet szolgáltatni neki a Szentséget.“ 1 1 Mit igy fejteget 1 Summ. Theol. 3 part., qu. 80, a. 9, ad 3. Ledesma: „Valamennyi egyháztudóssal egyetértőleg mondom, hogy minden gyermeknek, ki már eszét használja, kiosztható az Oltáriszentség: bárminő hamar érte is el azt az időt; s ha nincs is egészen tisztában azzal, hogy mit cselekszik.“1 Ugyanazta helyetigy magyarázza Vasquez: „Mihelyt a gyermek eszének használatára jutott, isteni jog alapján köteleztetik a szentségekhez való járulásra, elannyira, hogy az Egyház őt e kötelezettség alól föl sem mentheti.“2 Ugyancsak ezt tanította szent Antoninus is: „mikor rosszaságra képes (a gyermek) t. i. mikor halálos vétket követhet el, akkor már tartozik a szent gyónáshoz járulni, következőleg a szent áldozáshoz is.“3 Erre a következtetésre késztet a trienti szent zsinat is. Mikor ugyanis a XXI. ülés III. fejezetében említi, hogy „nem kötelesek a szent áldozáshoz járulni az olyan gyermekek, kik még eszük használatával nem bírnak,“ — erre azt az okot hozza föl: „mivelhogy, úgymond, Isten gyermekeinek elnyert kegyelmét abban a korban még el nem veszthetik.“ Melyből világos a zsinatnak fölfogása, hogy a gyermekek akkor kötelesek a szent áldozáshoz járulni, mikor a kegyelmet vétek által elveszthetik. Egybehangzók ezzel a XIII. Benedek alatt tartott római zsinatnak szavai: a szent áldozás kötelezettsége akkor kezdődik, mikor a fiúk és leányok beszámithatóságuk korát elérték, azt a kort ugyanis, melyben különbséget tudnak tenni ezen szent eledel — vagyis az Úr Jézus Krisztus teste — és a közönséges mindennapi kenyér között: és mikor annak vételére méltó áhítattal és 1 In S. Thom., 3 p., qu. 80, a. 9, dub. 6. 2 In 3. P. S. Thom., disp. 214, c. 4, n. 43. 3 P. III. tit. 14, c. 2. §. B.
