Circulares literae dioecesanae anno 1906 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XVII.
159 Kelecsényi Antal mocsonoki kántortanitót, — Pécs egy hm. Székely Márton német- bolyi igazgató tanítót, — Rozsnyó egyhm. Tóth Géza jászói tanítót, — Szatmár egyhm. Jankovics János szatmári igazg. tanítót, — Székesfehérvár egyhm. Lasz- czik Gyula előszállási főtanitót, — Szombathely egyhm. Fejes János püspöki el. isk. tanítót, — Vác egyhm. Vörös Ferenc váci főtanitót, — Veszprém egyhm. Fasz- nyák Ferenc hajmáskéri kántortanitót. Továbbá mint vendégek jelen voltak: Ember Károly lovag, a „Népnevelő“ szerkesztője, Györffy János székesfővárosi igazgató tanító és Urbányi József székes- fővárosi tanító. III. Dr. Walter Gyula elnök, a nagy számban megjelentek által melegen üdvö- zöltetvén, a következő beszéddel nyitotta meg a gyűlést: Mélyen Tisztelt Középponti Bizottság! A jól megérdemelt szünidő alkonyán és az újabb munkára hivó iskolai év küszöbén őszinte örömmel és bensőséggel van szerencsém a mélyen tisztelt középponti bizottságot üdvözölni. Örömem és tiszteletem érzelmei annál őszintébbek, minél mélyebben meg vagyok győződve arról, hogy a mélyen tisztelt középponti bizottság minden egyes tanácskozása hozzájárul némi tekintetben azon magasztos ügy érdekeinek előmozdításához, amelynek szolgálatára az Országos Katliolikus Tanítói Segélyalap hivatva van. Hivatva különösen napjainkban. Az idő szomorú körülményei ugyanis folyton növekedő nyomatékossággal követelik, hogy kettőzött ügyekezettel törekedjék a segélyalap a fájó sebeket lehetőleg enyhíteni és a sűrűén hulló könyeket száritgatni. Azok a súlyos küzdelmek, amelyekkel a létfentartás ma össze van kapcsolva, nehéz próbára teszik a tanítói kar önfeláldozását, lemondását és kitartását. Nyug- talanitó gondokkal terhelik lelkét. Fájó keserűséggel töltik el szivét. Megingatják keblében a hivatás szeretetét. Gyöngítik a kötelesség érzetét. Csökkentik a pálya jelentőségének méltánylását. Bénítják a munkakedvét. Olyan gondolatokat és elhatározásokat ébresztenek, amelyeknek nem volna szabad a tanügy bajnokainak körében mélyebb gyökereket verniök. Sajnálatra méltó jelenség, hogy éven- kint ezeren és ezeren vesznek búcsút a hazától. Mintha lohadnának a keblekben a legmagasztosabb érzelem lángjai! Mintha gyöngülne annak a szent kötelességnek érzete, amely a haza szeretetét parancsolja! Még sajátosabb, hogy a tanítói kar kebelében is hódítani kezdenek már azok a rózsás kilátások, melyekkel az Óceán túlsó partjai kecsegtetnek. Egyesek és egész családok is vándorbotot ragadnak soraik közül. A közművelődés bajnokai; a szellemi haladás alapvető munkásai; az egyházi, társadalmi és politikai élet zászlóvivői is feledni kezdik már a koszorús költő szavait: „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely. Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell.“ Idegen határ felé irányítják lépteiket, akiknek a szülőföld szeretetére, a hazához való ragaszkodásra kellene tanitaniok. A távolban keresik munkálkodásuk mezejét, akiknek a haza hűséges szolgálatára, haladásának, felvirágoztatásának előmozdítására kellene buzditaniok. Az anyagi jólét érdekei után indulnak, akiknek az eszmények megvalósítására kellene törekedniük.
