Circulares literae dioecesanae anno 1900 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
VII.
43 VII. Nr. 1550. Sermo Cardinalis ir congregation« generali societatis a S Stephano nuncupatae habitus die 2£ Martii. Mélyen tisztelt Közgyűlés! i Első ízben van szerencsém a m. t. .Közgyűlést Társulatunk most fölavatott új otthonában üdvözölni. * Félszázad súlyos gondjai, nehéz fáradalmai árán emelte e csarnokot. Falai nemcsak a múlt érdemeiről szólnak, hanem a jövő reményével is biztatnak. Az eredmény ugyanis, melyre Társulatunk jogosult önérzettel pillanthat, kétségkívül örvendetes, és nyomatékos indító oka lehet annak az erős elhatározásnak, hogy egész odaadással szolgálja Társulatunk a jövőben is azt a magasztos czélt, melyet keletkezésekor félszázad előtt föladatául kitűzött. E czél: „az irodalom útján a keresztény vallás üdvös tanainak fejtegetése, boldogító és föntartó elveinek megismertetése és áldásos szellemének terjesztése által a magyar nemzetben a tiszta erkölcsiséget, a józan gondolkodást és a hazafias polgári erényeket szilárdítani.“ Lelkes törekvéseit hathatósan fokozhatja nemzetünk életének az a nagy nevezetességű mozzanata is, amelyhez a jó Isten áldó kegyéből elérkeztünk. Kilenczszáz éve most, hogy a magyar nemzet a kath. egyház családjának tagjai közé lépett. Hosszú idő egy hatalmas nemzet életében is. Hisz kilenczszáz év alatt mennyi nagy nemzet tűnt el, mennyi alakult át, mennyi veszitette el önállóságát, alkotmányát ?! És mi? A lefolyt kilenczszáz év után is abból a földből, melyet atyáink akkor birtak, egy tapodtat sem vesztettünk el; a Kárpát bérczei és a négy folyam között ma is élünk, alapján annak az alkotmánynak, melyet őseink az etelközi szerződésben vérökkel pecsételteltek, az utódok vérökkel védtek. Élünk — Széchenyi István gróf szavai szerint — „egy maroknyi nép, nem tán elszigetelve valami magas hegyekben, de ki a síkra állítva nagy és egészen más elemben létező nemzetek közé.“ Honnét merítettük azt a bámulandó életerőt, mely annyi veszély közt föntartott bennünket? Nincs történetiró, ki el nem ismerné, hogy — a kereszténységből! Egyik legnagyobb történetírónk — Katona István — írja: „Két világhíres fejedelme volt a magyarnak. Attila és szent István. De a mit Attila szerzett, meg nem maradhatott; amit István kezdett, az mindeddig fönnáll. Csodálatos dolog! Attilának mind népe, mind ereje, mind fegyvere, mind győzelme nagyobb volt. 8
