Circulares litterae dioecesanae anno 1894. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
X.
121 Igyekezzünk megőrizni a bűnbánat könyei által megmosott lelkünk tisztaságát, — hogy visszatérvén hivatásunhoz luceamus gregi nostro; — de csak lucere? ez nem elég — a téli nap is világit, fénylik, de nem melegít, nem éltet; lucere et ardere, világítani és egyúttal égnünk kell a szeretet füzétől, — hisz az Úr maga mondotta: arról ismernek meg benneteket, hogy tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek — és a nemzetek apostola így szól: ha szeretetem nincs, semmi vagyok. Cseréljük ki szeretettől áthatva ez első találkozás alkalmával sziveinket, oda teszem a Tieteket, hová ti is szántátok az enyémet: az egyház és haza oltárára. Egyház és haza! E két szóban nehezedik reáin nagy felelőséggel járó kétoldalú állásom terhének rengeteg, majd birliatlan súlya, — nehezedik azért, mert sem egyikhez sem a másikhoz hűtlen lenni nem tudok, nem akarok. Avagy méltó volnék-e csak egy óráig is viselni azt a közjogi méltóságot, mely egyházi állásomhoz kötve van, ha hazám bármi jogaiból tudva és akarva csak egyet is feladnék? Nem volnék méltó! Avagy méltó volnék-e egy pillanatig is hordozni e keresztet, melyet mint egyházi állásom jelvényét mellemen viselek, ha tudva és akarva egyházam ügyét — bármily kicsiben is — elárulnám? Nem volnék méltó! Épp azért, mert felelőségem nagy súlyát érzem, bár ott, ahol és akkor, amikor kellett, nyíltan, igen világosan szólottám, szükségesnek találom, hogy mielőtt szétmegyünk, hozzátok is, kik a főegyházmegye híveinek lelki gondozói vagytok, s így szivemhez oly közel álltok, e nehéz időkben tájékoztatás végett röviden, de őszintén, mint itt az Ur oltára előtt kell, szólhassak. Nem a világ általános helyzetéről akarok beszólni. — Minek? Hisz ezt a tegnap tartott utolsó elmélkedésben oly élénk és megrázó vonásokkal láttuk rajzolva, hogy a kép nem egy hamar fog elmosódni emlékünkből! Nem is arról az elégedetlenségről, arról a nyughatatlanságról és forrongásról akarok szólni, melyek dominálnak az egyesek szivében úgy, mint a családokban és a társadalom minden rétegében, nemcsak hazánkban, hanem a világ minden államában. A kedélyek ily izgatottságában is, mint mindenkor, a mi irányunk: ha maledicimur, mint a szeretet vallásának szolgái, benedicimus; ha persecuti sumus, sustinemus, ha blasphemamur, obsecramus. Tehát nem erről akarok előttetek nyilatkozni, hanem a minket közvetlenebbül érintő, s hogy úgy mondjam házi ügyünkről. Szeretett Testvéreim! Mielőtt e nagy felelőséggel járó állást elfoglaltam, esküm letétele előtti napon a legilletékesebb helyen kijelentettem, hogy az egyház és állam között megzavart békét helyreállítani és fentartani nem csak kívánatosnak, hanem szükségesnek is tartom; de egyúttal kijelentettem azt is, hogy egyházam tanításától egy hajszálnyira sem térhetek el; s minthogy a világ minden államában, úgy e hazában élő katholikusokra nézve is egyházi ügyekben — in rebus fidei et morum — végérvényesen határozni egyedül a római szent Szék illetékes, én nem ismerhettem el és nem ismerhetek el senkit, de senkit az érintett hitbeli és erkölcsi tanokra vonatkozólag illetékes irányadómnak, csak a római szent széket. És én itt, az Ür oltára előtt, jelentem ki nektek, hogy primásságom ideje alatt egyetlen egy lépést sem tettem egyházi ügyekben a római szent szék előleges tudta, előleges beleegyezése nélkül; a
