Circulares litterae dioecesanae anno 1886 ad clerum archi-dioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Simor principe primate regni Hungariae et archi-episcopo dimissae
XVII.
123 találós hazánkra; hasonlított a dúló viharhoz, a mindent letaroló jégesőhöz. Elvonult a vihar, a nap derültebb, a levegő' éltetőbb lett; néhány évtized mindent helyrehozott. Hazánknak másik ellensége a török volt. A félhold uralma Magyarország fölött, a mohácsi ütközet szerencsétlen kimenetelével kezdődik. Mig őseink lakmároz- tak, czivakodtak, országgyüléseztek, de édes keveset tettek, addig Solimán, a törökök császárja 200,000 emberrel támadta meg az országot. A magára hagyott ország fölött, melylyel a római pápán kivül, ki Lajos királyt pénzzel és katonával segítette, senki sem törődött az európai hatalmak közöl, a hatalmas török csakhamar diadalmaskodott. A győztes ellenség azon volt, hogy az ország fővárosát, a királyok székhelyét is hatalmába ejtse. Budát Solimánnak 1541-ben nem fegyverrel, hanem csellel sikerült kezeire keríteni. Befészkelvén magát az ország szivébe, annak járma alá való hódítását tervezte, s tervét az által vélte megvalósíthatni, ha az ország várait egymásután elfoglalja. S midőn idő folytán a majdnem folytonos harczok és csatározások között a keresztény hadseregeknek a török által elfoglalt egyik vagy másik várat s erődöt sikerült visszafoglalni, Budavárát visszaszerezni, visszafoglalni nem sikerült. Ezt mint szemük fényét tekintették s őrizték a mozlimek. A három világrészre kiterjedt roppant birodalmuk tizedik városának nyilvánították, s nemcsak igen jól érezték magokat Budán, de azt is tudták, hogy Buda hatalmuk- és uralmuknak Magyar- országon alapja, s hogy Buda ennél is több t. i. nyugati Európának, a hová törekedtek, kulcsa; de Budavárának vallási jelleget is adtak, elnevezték azt „ a próféta előcsarnokának. “ Azért is Budavár parancsnokává mindig a legügyesebb hadvezért nevezték ki, s ez volt egyszersmind az elfoglalt magyarországi részek főkormányzója, az országban elhelyezett hadak fővezére. — Budavár urai 145 esztendeig a törökök voltak, az ország nagy részéé pedig másfél századig. Az ő uralmuk hazánkra, nemzetünkre veszélyesebb volt a tatárjárásnál. A török uralom maradó, maró és gyilkoló méreg gyanánt hatott, mert nemcsak külsőleg pusztított, hanem a pusztítást a lélekbe vitte át, hogy önéletre, — a műveltség első föltételére, — föl ne ébredjen. Már pedig, a hol az egyén elvesztette önérzetét s az érzéki kéjekbe merülve lelkileg meghalt, ott az állami, nemzeti, társadalmi újjászületés, a haladás lehetetlen, ott pangás áll be, sülyedés következik s a külső pusztulás a belső pusztaságot hirdeti. Ily ponton volt hazánk, nemzetünk ily veszélynek ment sebes léptekkel eléje. A keresztény hittel, a nemzet keresztény jelleme is hanyatlott s attól lehetett tartani, hogy az igát életfentartásnak, a szellemi halált életnek, a rabságot szabadságnak fogja tekinteni. Hazánk 1686-ki helyzetét élénk színekkel festi egyik történetírónk, egy szemtanúnak följegyzései után, ekkép írván Szeged egyik legtermékenyebb vidékéről: „Sehol iható vizerei nincsenek; a mocsárok, tavak büzhödt vizét még a marha sem issza. Sehol egy viruló fa, melynek árnya az utasnak enyhet adna. A fü és bozót oly magas, hogyha a lovasság rajta keresztül ösvényt s mintegy barázdát nem nyit, gyalog alig vergődhetett volna át. Sehol a roppant térségen egy barátságos hajlék, sőt nyoma sem volt az embereknek, kivéve a pásztorok néhány nádkunyhóit.“1) Ez volt nálunk a 150 éves török műveltségnek képe. *) *) Lásd: Horváth Mihály Magyarország története. IV. köt.
