Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1930.
III.
9 800. sz. Főpásztor nagy böjti szózata. III. Krisztusban szeretett Testvéreim és Híveim! A nagy böjti szentidő évről-évre visszatérő mementó, melynek minden szertartása a földi örömök és értékek múlandóságát s a lelkiek felsőbbségét példázza és hirdeti. Az elmúlt eseményeknek, a történelem homályába merült dolgok és személyek emlékének, fölidézése nagyon is beleillik tehát azon nagybőjti gondolatok közé, melyekkel szent egyházunk lelkünket telíteni s életünket javítani kívánja. A magyar nemzet ezidei szentimrés emlékesztendejének tanúságai is tehát mint megannyi nagybőjti oktatás és gondolat tárulnak lelkünk szemei elé. Amikor a magyar kereszténység első virágát, az angyalokhoz hasonló tiszta élet bájos ragyogását, kilencszáz év távlatán keresztül az egész világgal együtt ünnepelni fogjuk, akkor érezzük és tudjuk, hogy tanulságosabb nagybőjti szózat, mint aminő az ifjú szentnek komoly életéből szól felénk, el sem képzelhető. Azonban minékünk, a Csanádi egyházmegye papjainak és híveinek, Szent Imre kilencszáz éves jubileuma még egészen különleges nagy gondolatokat is tartogat, mivel ez a szentév egybeesik a mi egyházmegyénk alapításának kilencszáz éves fordulójával, s Szent Imre herceg dicsőségébe belefonódik a mi egyházmegyénk alapítójának és első apostolának, Szent Gellértnek is fölséges példája s életünk megszentelésére mindennél alkalmasabb történelmi szózata. Amidőn egyházmegyénk kilencszáz éves múltjáról kívánok hozzátok szólani — Krisztusban szeretett híveim — akkor a nagybőjti lelkületnek leginkább megfelelő komoly gondolatot tárok elétek, melyről püspök szólhat s hívek okulást meríthetnek. Mert nem azért kívánlak titeket harminc magyar nemzedéket fölnevelt egyházmegyénk múltjának sejtelmes homályába elvezetni, hogy ott a múlton elmerengve a jelenről megfeledkezzetek, hanem azért, mivel a magyar nemzet jelenlegi helyzete az elképzelhető legkomolyabb gondolatokat váltja ki a lélekből, s a jelen gondjainak és bajainak orvosságát a múlt tanítja. Sokan vannak, akik a történelem lapjait úgy forgatják mintha színes regényt olvasnának. Ezeknek, az események változatossága csak érdekes és szórakoztató képek játéka. Ok a viharokat, melyek az elődök otthonát dúlták vagy keblüket tépték, csak úgy nézik mint a múzeumot látogató ember a művész kéz alkotását, holott azoknak a viharoknak és válságoknak hullámai évszázadokon keresztül mozgatják az utódok lelkét, s a régmúlt századok erőfeszítéseinek gyümölcseit élvezzük mi késő nemzedék, vagy szenvedjük eltűnt korok bűneinek és mulasztásainak átkát és fájdalmát. Ezzel a tudattal kell tehát a történelem lapjain olvasnunk s kell egyházmegyénk kilencszáz éves életének tanulságait levonnunk. A tanulságok közül pedig, melyeket közel ezer év hirdet, a legkomolyabb, hogy a magyarság életének legnagyobb baja a pogányság volt, s történelmének legsötétebb lapjai azok, melyeken a pogány szellem sikerei az örök igazsággal szemben vannak megörökítve. A pogány lélek volt kezdettől fogva a békének és nyugodt fejlődésnek akadálya az Európa közepén hazát lelt magyar nemzet életében s volt egyúttal a nemzeti lét legnagyobb válságainak is okozója. Kiszámíthatatlanok következményei azoknak a vereségeknek, melyeket a féktelen pogány vér által űzött magyar Európa majd minden csataterén a világnak mind a négy tájékán szenvedett. De ezeket a vereségeket a nemzet lelki erővel kiheverhette volna. Azok a csatavesztések azonban, melyek a pogány magyart az erkölcsi fronton, önfegyelmében, tekintélytiszteletében, összetartásában, kegyeletében érték, minden vesztett hadjáratnál nagyobb rést ütöttek soraiban s minden külső ellenségnél jobban veszélyeztették a haza fönmaradását. A kereszténység elterjedése az országban nemcsak azért volt gondviselés-
