Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis partis in Hungaria sitae de anno 1929.
IV.
14 az Isten gondolatát látták s azt tárták a világ elé, midőn jövendöltek a szamárháton bevonuló királyi Messiásról. Századokkal előbbjáró lélekkel az Ur kegyelmének világánál nézték Izaiás szemén át „d megutdltat és Legutolsót az emberek között, a fájdalmak f érfiát, a nyomorúsághoz szokottat“. l) Késő századok borzalmait előresejtő lelkűk hallotta a harminc ezüstpénz csengését s hirdettette ki Jeremiással a kárhozat vérdijának átkozott sorsát. Mindennek igy kellett történni, mert az Ur igy vállalta. Mindezt igy kellett szenvedni, mert a mi lelkünk terhe igy kívánta s a bűnös lélek szabadulását csak igy remélhette. Jézus a keresztutat azért járta, hogy fájdalomban, szégyenben és megaláztatásban hordja mindazt a terhet, átkot és szerencsétlenséget, melyet bűneinkért | nekünk kellett volna viselni, szégyelni s az elégtétel minden reménye nélkül törleszteni. Bármit tettünk volna is, bár- mint kértünk és könyörögtünk volna, bármennyire is erőltettük volna sebzett tagjainkat vagy ernyedt lelkünket — az Isten képét, melyet összezúztunk magunkban, újra építeni képesek nem let- I tünk volna — arra csak egy Istennek lehetett bátorsága és ereje. Ó, minő más keresztut lenne az, melyet járnunk kel- ; lene, ha Krisztus helyettünk a fájdalom utján nem jár: Nem Pilátus udvarában kellene térdre borulnunk a helyettünk elitéit Isten előtt, hanem saját bűneink kárhoztató Ítéletét kellene reszketve várnunk az irgalmatlan végzet kárhoztató törvényszékén. Nem a kereszt terhe alatt összeroskadó Krisztus reszkető ajka biztatna a talpraállás reményével — mivel hogy O rogyott össze helyettünk —, hanem egy elviselhetetlen, de egyúttal le- rázhatatlan átok súlya alatt kellene reménytelenül görnyednünk s az örök elbukás kegyetlen sorsába beletörődnünk. S nem a keresztrefeszitett Üdvözítő elé kellene reménykönnyek közt borulnunk várva s tudva, hogy kitárt karjai a bűnös emberiség ölelésére állnak készen, hanem a pokol hatalmasságainak vi- gyorgó arcából kellene az örök kárhozat ítéletét borzalommal és kétségbeeséssel leolvasnunk. Izaiás jövendölte, de mi már tudjuk és a kárhozat örvényéből kimenekült lélek önbizalmával ismételjük remegő ajkakkal: „Bizonyára a mi betegségeinket 0 viselte és fájdalmainkat 0 hordozta; megsebesittetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott bűneinkért; a mi békességünkért van rajta a fenyíték és az O kékségével gyógyultunk meg. Mi mindnyájan, mint a juhok', eltévelyedtiink, kiki az ö útjára térült és az Ur Őrá tette mindnyájunk gonoszságát. Föláldoztatott, mert O akarta és nem nyitotta meg száját-, mint a juh leölésre vitetik, és megnémul mint a bárány nyiröje előtt és nem nyitja meg száját.“ ') Ó, áldott irgalom, mely annyi átkot eltöröl, ó, végtelen jóság, mely annyi bün- adósságot kiegyenlít! Az isteni irgalom és igazságosság e vigasztaló tudatával lelkűnkben induljunk el a kálvária utján és értsük meg minden állomásán az isteni szív nagy tanításait. S amikor a keservek utjának leg- kezdetén Pilátus elitéli Jézust azzal a ledér kérdéssel ajkán, ugyan mi az igazság, s azzal a sötét gondolattal lelkében mellyel tulajdonkép minden gonoszságot igazolni szoktak: az igazság én vagyok, az Ítélet az Üdvözítő vállára teszi mindazt a tartozást, melyet világ kezdetétől végéig az isteni igazság lábbal tiprásá- val szereztek annak akár nyílt akár alattomos elgázolásával. S az elitéit Jézus látja a hamis vádakat, a hazugságot, csalfaságot és törvénytiprás száz fajtáját s vállalja annak adósságát és elindul lelkén az igazságtalan világ nagy terhével, hogy ha a pogány biró a hazugság székébe ülve megcsufolja az igazságot, Isten Fia a gonosz ítéletben vállalja minden jograblás átkát s minél inkább teszi csúffá az álnokság Isten szent gondolatát annál emeltebb lélekkel kezdje fájdalmas diadalutját az ember helyett elitéit ártatlanság. S hogy ne forogjon fenn semmi kétség aziránt, mi az adósság, melyet az elitéit áldozatnak kiegyenlíteni kell, előkerül a szégyennek és fájdalomnak elképzelhető legszörnyübb eszköze, a mi akasztófánknál is rémítőbb keresztfa, melyet az ut legkezdetén az értünk áldozattá lett Istenember sebes vállára tesznek, hogy a legegyszerűbb lélek is megértse, a gyermek is felfogja s főleg a bűnös is rádöbbenjen, mily rettenetes tartozás az, l) íz. Lili. 8. >) íz. Lili. 4-7.
