Dr. Murai Éva szerk.: Parasitologia Hungarica 14. (Budapest, 1982)
Mindazonáltal nem szabad figyelmen kivül hagynunk azt a tényt sem, hogy a háziállatoknak egy tetemes részét még mindig egyedileg kell féregtelenítenünk, mert ezek a háztáji állományokban vannak, és mert sokszor kis biztonsági indexszel rendelkező gyógyszereket kell alkalmaznunk. Nem sok idő telt el azóta, amikor az állatorvosi gyakorlat a gyenge minőségű anthelmintikumoknak is csak nagyon szegény választékával rendelkezett (széntetraklorid, hexaklóretán, szantonin, kamala, rézszulfát, páfránykivonat stb.). Az elmúlt 15-20 év alatt a tudomány általános fejlődésével, különösen a szerves vegyületek szintézisének fellendülésével és az állattenyésztés igényeinek az emelkedésével a világ számos országában - igy Magyarországon is - számos erélyes anthelmintikus hatású szerves vegyületet állítottak elő és bocsátottak a gyakorlat rendelkezésére. A régi, hagyományos, morálisan elavult anthelmintikumokat újak, hatékonyabbak és egyéb vonatkozásban is tökéletesebb szerek váltották fel. De az új anthelmintikumok is évről évre tökéletesednek, vagy jobb szerek váltják fel őket. Az új szereknek az állandó kutatása, a régieknek a tökéletesítése egy állandó, soha meg nem szűnő folyamat. Alá kell húzni, hogy nemcsak az anthelmintikumok választéka bővült jelentős mértékben, hanem túlnyomó többségüknek a minősége is javult. Ez alatt azt értem, hogy nagyon kis adagjaik is kiváló hatást eredményeznek. Például a fenotiazin, az Alcopar vagy a piperazin-sók terápiás adagja fonálférgek ellen 300-500mg/tskg, ezzel szemben a hasonló javallatu benzimidazol származékoknak az adagja csak 5-10 mg/tskg. De lássunk egy másik példát: a hexaklóretán adagja fasciolosis gyógyszerelésére 200-400 mg/tskg, a hexikolé pedig 200-300 mg/tskg; az uj fasciolicid szereknek - mint pl. a Dertil, a Dauvenix vagy a rafoxanid - csupán 4-8, 10, ill. 12,5 mg/tskg. A legújabb irodalmi adatok szerint (BAIR és WILLIAM, CAMPBELL, 1978) már olyan anyagok - avermektinek - birtokában vagyunk, amelyek anthelmintikus hatást fejtenek ki 0,001-0, 015 mg/tskg adagban is. Az ehhez hasonló példákat még hosszan lehetne sorolni. Érthető, hogy az anthelmintikumok adagjának a csökkenésével rendszerint növekszik a biztonsági indexük, gazdaságosságuk, egyszerűbbé válik alkalmazási módjuk. Bővültek e szereknek a hatékonyabb, könnyen alkalmazható kiszerelési formái - tartós szuszpenzió, granulátum, paszta stb. Most pedig vizsgáljuk meg egész röviden azokat az anthelmintikumokat, amelyeket a világ számos országában a közelmúltban is még széles területen alkalmaztak. MÉTELY ELLENES ANTHELMINTIKUMOK Itt csupán azokkal a szerekkel foglalkozom, amelyeket gazdasági szempontból a legnagyobb kárt okozó mételykór - a fasciolosis - ellen alkalmaznak. Ez a helminthosis egyúttal fontos zoonosis is (DEMIDOV, 1965; DEMIDOV és JACHONTOV, 1968). Helyenként még alkalmazzák az olyan régi, morálisan már elavult szereket is, mint a széntetraklorid és hexaklóretán . Ezeknek a szereknek az alkalmazását csak az egyéb, jobb fasciolicid szerek hiányában javasolják, jóllehet, véleményem szerint, a széntetraklorid - különösen a magyar Distocain formájában - még mindig nem veszítette el a jelentőségét. A hexaklóretánt csak a juhoknál alkalmazták p.o. Hexakloretánnal a szarvasmarhák kezelése - erős toxicitása miatt - ellenjavalt. Hexaklórparaxilol. Ez a neve a Szovjetunióban a "Hetol" nevü készítménynek, amelyet a fasciolosis ellen a HOECHST cég fejlesztett ki. Az 1960-as évek közepétől a szer széles alkalmazást nyert számos országban, igy a Szovjetunióban is (VESZELOVA és DOROSINA, 1966), Jelenleg a hexaklórparaxilol - már mint saját készítmény és Hexikol néven - a legelterjedtebben alkalmazott fasciolicid anyag a Szovjetunióban. A hexaklórparaxilol azonban egy sor hátrányos tulajdonsággal is rendelkezik, ezért a szer morálisan elavultnak tekinthető.
