Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-03-05 / 9. szám - Melléklet

szokjuk meg, azt szeretjük meg, amit sokszor látunk ; aminek — mert minden utunk arra visz — tájékán sokszor megfordulunk ; ami könnyen megközelíthető ; ami nem messze van s kevés fáradtsággal hozzáférhető. Képezdénk, ha a „marhavásártér

u -re építtetnék, kivül esnék a városon. Járható ut oda nem visz ; házak ott nincsenek. Városvégi, földhözragadt, szegény — többnyire cseléd — népség a szomszédsága. A gyakorló-iskolának : a képezde igazi fundamentumának, tanulókat kapni e sivár tájékról teljes lehetetlen. S ha ilyen — pedig szent igaz, hogy ilyen — erre való nézve a kilátás : akkor a legfokozottabb kívánalmaknak, pedagógiai és higiéniai, modern nézeteknek és elveknek pazarul megfelelőiem berendezett, képezdei épület s az egész erkölcsi intézmény maga nem lenne egyéb, mint egy nagy anakronizmus : szivárvány, mely reménynyel biztat ; de nyomokat nem hagy; fény, mely kórhadásból ered ; egy nagy kérdőjel, melyre felelet nem jő sehonnan és soha. Aztán ott van a képezdei rend és pontosság. Hogy egyebet ne említsek : melyik katekéta teljesítheti ott kötelességét ugy, amint szeretné, amint kellene ? Ki kívánhatja azt, hogy utatlan-utakon, sárban-vizben, 35—45 percznyi távolságra fáradjon valaki hatszor hetenként, kevés tiszteletdíjért ? S az alkalmazandó tanárok mind, kivétel nélkül, hogyan lehetnének pontosak, rendesek és lelkiismeretesek, ha vagy 1 órányi távolságra kénytelenek lakni az intézettől ? Közlekedési eszközökről itt szó sincs. Rossz időben egészségének föltétlen koczkáztatásával teljesítené itt a tanár kötelességeit ; nem ugy, mint kellene ; hanem csak amint — bizonyára rohamosan hanyatlásnak induló — ereje engedi. De, eltekintve mindettől, magát az épületet sem lenne czélszerű és helyes — ha az csakugyan a városon kivül helyeztetnék el — a szokásos, sablonos kaszárnyastilusbaii építtetni. Kétemeletes épület sikon, Önállóan s ilyen széljárásos vidéken: nemcsak szokatlan ; de egészségtelen, fűthetetlen hideg s örökké léghuzamos. A pedagógiai és higiéniai szakértelem, mely a testi és lelki, egészséges, fejlődésképes élet alapvetéseinél és okos gondozásánál manapság már lépten-nyomon annyi bölcs körültekintéssel lép előtérbe, mind fokozottabb mérvben idegenkedik annak helyeslésétől, hogy 25—30 növendék egyetlenegy — nappaliszobá-iiak nevezett — helyen, összeszorítva, egy tömegben, tanuljon, írjon, — — s gondolkozzék. A pedagógiai esztétika pedig nem viselhetné el a szivén annak az érzését, hogy az igy rendezett nappaliszobák a tantermeknek nemhogy szomszédságába ; de csak tájékára is hozassanak. A didaktikai szempontok is egyenesen azt kívánják, hogy mentől kevesebb növendék tanuljon és foglalkozzék otthon c vütt; mert, ahol sokan vannak : ient^Len kikerülni a háborgató zajt. Nagy családban nehéz a gyermekeknek tanulni ; csendet, rendet teremteni pedig még r,"

1 '""lebb. A jövő tanítóinak kulturális érdeke azzal a követeléssel .t-p elénk, hogy az egyént ne engedjük elveszni a tömegben ; hanem folytonosan figyelemmel kisérvén : — nevelő érintkezéseink kapcsán — önismeretre, önállóságra, termelő — és nem utánzó — cselekvésekre vezéreljük. Tömeges együttlakásnál pedig ily czélu törekvéseink sikerre alig számithatnak ; mert az együttélés közszelleme által teremtett, erkölcsi, szorgalmi és megszokási — ifjuembereknél rendesen csak félvállról vett — helyzetből egyeseket kiragadni, amaz elvek szerént nevelni s a kitűzött irányban való haladás utján állandóan megtartani, ha tán nem lehetetlen is ; de mindenesetre ritkaság s csodaszámba menő nevelő-erőre vall. A tömeges együttlakás ugyanis oly — bizony ritkán kifogástalan — közszellemet teremt, melyen gyökeresen változtatni alig lehet. De a társadalmi élet szempontjai is mind hangosabban hívogatják a képezdét a társadalom kebelébe. A népet a tanító neveli; ettől vár az tanácsot, példát az ügyességben, munkában s az élet viszontagságaival való küzdelemben. A tanitó — mint képezdei növendék — ezeket az erényeket a puszta falak közt, avagy ködös, elméleti tanítások utján, meg nem szokhatja, el nem sajátíthatja. Látni, közvetlenül szemlélnie kell neki az élet folyását, bajait, örömeit, változékonyságát s örökös küzdelmeit. Tehát bent kell élnie a társadalomban; nem pedig kint — — a városvégen, ahol állandó csend van ; mert nincs ember. Nem lényeges ugyan ; de helyi tekintetekből nem szabad figyelmen kivül hagyni azt a körülményt sem, hogy egy monumentális középületnek — s épen tanintézetnek — a város bensejében való elhelyezése ugy csinosodási, mint vagyonosodási érdemben élénkebben tükrözi a lakosság előkelő gondolkozásmódját s emelkedettebb értelmességét, mint ha ugyanaz az intézet — mint egy száműzött, vagy árva — a város végén kénytelen — bizony mindenkor csak — nyomorogva meghúzódni. A „marhavásártér", melynek eggrészén — mint mondják — nyerné elhelyezését a képezdei épület, a vasúti állomástól, tehát a forgalmi forrástól, jó egyórányi távolságra van; egészen az ellenkező végén a városnak. Szülő, ha vasúton jön, egyórahoszszat gyalogolhat, mig fiához jut; érdeklődő, tanulmányozni, látni, tapasztalni akaró pedagógus — ha gyalogolni rest — csak jó odaviteli áron érheti czélját —: láthatja meg a pápai

} állami tanitóképezdét. Mig, ha bent a városban volna : mindenki útjába ejthetné. Élelmiczikkeknek s minden árunak a városon kívülre szállítása szintén pénzbe kerül; de időbe is s gyakran sok vesződségbe. Bent, a városban, semmibe : sem időbe, sem vesződségbe. Gyors segélynyújtás esetén orvos nincs. Hosszú időbe kerül, mig akad s akkor sem kötelezhető, hogy — kivált rosz időben, vagy éjjel — gyalog jöjön. Hát ez mind — pénz és pénz. Fizetni kell az intézetnek. De meg aztán iparos sem akad mindig annyira s esetleg nem örömest — de bizonyára jóval drágábban — dolgozik a városon kivül. A tanár kötelességeit csak nagy önmegerőtetések árán teljesítheti szintén. Nem pihenten, lelki-testi rugékonysággal, kezd tanításaihoz ; hanem fáradtan, elkésve sokszor; de mindig sietve, hogy mulasztásait kapkodva hozza be. De, ha mindezt: nyugtalanságot, fáradtságot, egészségkoczkáztatást meg lehet is fizetni: van egy, amit semmi pénzzel megfizetni nem lehet. Az időt, a meddő ide-odajárkálással eltöltött időt, viszonyos értéke szerént,megfizetni senkinek sem áll tehetségében. Hiába akarná. Tanárnak az ideje kimért s ha nem pontos: nem lehet mintakép s igy tanítása sem lehet meggyőző. Legjobb akarata is elveszti hitelét, ha a távolság, járhatatlan utak s a közlekedési eszközök hiánya gátlólag veti magát köteles óráinak — másfélékről egyátalában nem is szólhatunk — pontos kiadhatása elé. Könnyen belátható, hogy ily esetekben — aminők pedig itt mindennaposak lennének csaknem — a tanárnak kész mentsége van. Ámde mindez miért? Miérl kellene kettőzött erőt s a mindennemű áldozatoknak hosszú sorozatát latbavetni akkor, mikor erre sem-