Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.
1899-10-15 / 43. szám
sok katona volt házainknál elszállásolva és érte még eddig egykrajczárt sem kaptunk. Pedig tudjuk, hogy minden évben fizetünk katonabeszállásolási pótadót és hogy azt azért fizetjük, hogy abból a hozzánk érkező katonaságnak szállást adó polgárok a szállásért beszállásolási dijat kapjanak. Tudjuk még azt is, hogy a katonabeszállásolási pótadó az elmúlt évről a legközelebbi év január havában a megye minden községe által az e czélra rendelt megyei pénztárba beszállittatik, azon kimutatásokkal együtt, melyekből kitűnik, hogy a megye melyik községeiben volt és mennyi katona és igy az érdekelt községeknek mennyi „katonabeszállásolási dij" jár? Nemkülönben azt is tudjuk, hogy az 1898. év elmúlt. De az azt követő január hónap is elmúlt már kilencz hónap óta, no ezt a hetet nem is számitjuk. Végre azt is tudjuk, hogy a közadókból befolyt pénzek csak azon czélra használhatók fel, a mely czélra azok a beszedés előtt rendeltettek. Ebből láthatják szeretett olvasók, hogy bizony sok mindenfélét tudunk, — csak azt nem tudjuk, hogy az az 1898. évi katonabeszállásolási pótadó hová lett ? Mert azt már ez év tavaszán, legkésőbb május hó végéig ki kellett volna fizetni. Mit tett vele az illetékes hatóság, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy számtalan utánjárásra, mind polgármesterünk, de maga főispánunk is, az ez ügyben náluk járt sürgetőknek szóbelileg megigérni mindannyiszor kegyes volt, hogy a kérdéses katonabeszállási dij kifizetése iránt intézkedik, de az általánosan ismert éde* szavú Ígéreteknél egyéb sohasem történt. Nem csodálhatni, ha valaki közülünk azt mondaná, hogy nem is lesz az addig kifizetve, mig a polgárság ezen „botrányos dolog" miatt a miniszterhez nem megy ! Nem csodálkozhatni azon sem, ha mások resignáczióval talán ugy vélekednek : mehetünk e miatt akárhová, a mi bajunkon segítve nem lesz, mivel most nincsenek, de hamarosan nem is lesznek választások. Már pedig a mi megyei és városi elöljáró urainka testi nevelés helyes útra terelésével megfognak szűnni a panaszok, a mik évek óta hallatszanak a túlterhelés miatt, nem egészen ok nélkül. Azt is jó lesz gondolóra venni, hogy ha az igazi játékokhoz sikerül vissza terelni az ifjúságot, részben lélekölő, erkölcsrontó szórakozásoktól tereljük el, a kisebbeket hitvány pénzjátékoktól, a nagyobbakat talán korcsmától, kártyától, vagy más szerencsejátéktól. A miket elmondottam, egy pillanatig se árultam saját eszméim gyanánt. Föl akartam tüntetni, hogy mi e tárgyban a művelt külföld véleménye, a mely egyszersmind a mi óhajtásunk is. Néhány év óta nálunk is a levegőben van a fejtegetett eszme, már Berzeviczy Albert államtitkár korában kimondta, hogy bizonyos fokig vissza kell térnünk a görög olympiai játékokhoz. De nem is kell messze mennünk, ezt az uj tanterv határozottan kimondja. A mozgással járó játékok feltétlenül a tornához tartoznak. Hihető, hogy nálunk is nem sokára lesz alkalmas játéktér. Hál' Istennek az első lépés megvan téve, haladjunk tehát tovább. Főiskolánknak annál inkább kell a vénák a polgárságra csak akkor van szükségük, ha szavazni kell. És még azt is hozzátehetnék, hogy a beszállásolási dijat a kezünkbe kapjuk meg majd egy választás előtt, valamelyik kortestanyán, amikor el akarják velünk hitetni, hogy az eszközölte ki számunkra ezt a pénzt, a kit azok az urak velünk megválasztatni akarnak, hogy aztán annál szivesebben szavazzunk a ielöltre. Némelyik meg humorizálva jegyezhetné meg : azért nem kapjuk meg a „katona beszállásolási dijat", mivel az urak nem érnek rá még most sem azt kifizetni. Minthogy csak azt az áldatlan politikájokat csinálják, miből haszna csak egyedül a csinálóinak van ; de mi legtöbb esetben csak kárát látjuk — és most is uj hivatali állások szervezésén törik a fejüket. (Talán csak nem egy helybeli régi lapszerkesztőnek?) Ennyi mindent találgathatnának ki, de mit ér, ha mégsem sikerül megtudnunk, hogy mikor kapjuk meg azt az 1898. évi „katona beszállásolási dijat". A többséggel együtt én azt hiszem, hogy annyi bolondos véleményért vezérférfiaink kikaczaghatnak bennünket. De jól is teszik, mert mi arra nagyon is érdemesek vagyunk. Miért nem vagyunk résen, a városi képviselők és a megyebizottsági tagok megválasztásánál, hogy ne szolgai módon szavaznánk a hivatalos listára. Ez a mi bajunk. Az érdekkörök itt viszik be tagjaik nagy részét a tanácstermekbe, legtöbbször kedvök szerint szavaztatni. De mit is beszélünk (igazat) a tárgyra térve — ismét kérjük e sorok szives olvasóit, hogy talányunkat megfejteni szíveskedjenek. Nem bánjuk bárki, — akár a hatóságunk, akár főispánunk fejti is meg s csak a megfejtés eredményét a markunkba juttatni szíveskedjenek (már ideje is volna . . .) Pápa, 1899. október hó 3-án. A tek. szerkesztő urnák őszinte hívei a katonai beszállásolási dijra váró pápai polgárok. A talány megfejtésén nem törjük mi sem a fejünket. Hanem csakjajánljuk tanácszérszerepre vállalkozni, mert ez egy egyházkerületi, ennek lehet s kell is jó példával előlmenni, — mit várjunk egyes egyházközségektől, hol a presbyterium soha sem fog a helyzet magaslatára emelkedni ? ! Ez okból a következő javaslattal állok elő : 1. A testgyakorlás mai alakjában nem felel meg a követelményeknek, — be kell hozni a kötelező ifjúsági játékokat és kirándulásokat. Gondoskodni kell, hogy az ifjúság tanuljon vivni, úszni és korcsolyázni. 2. E czél elérése szempontjából gondoskodni kell olyan játékterekről, — hol mindezen követelmények megvalósíthatók lesznek. Ha nem is minden iskolának, legalább minden városnak legyen annyi, a mennyi a középiskola ifjúságának kell. 3. Minden középiskola ifjúsága, — a közoktatási kormány óhaja szerint, — legfeljebb két osztály összevonásával, — legalább egy szabad délutánt töltsön a szabadban. 4. A költségeket az iskola fentartója viselje s e czélra a növendékek a tandíjjal bizonyos csekély dijat fizessenek. 5. Evenként néhány nagyobb kirándulás is legyen, képpen, hogy ezen ügyben tegyenek még egyszer, de minél előbb a hatóságnál lépést és ha ez sem használ, minden további teketória nélkül vigyék nagyon is jogos kérelmöket a fő fórum, a miniszterelnök elé i ahol, hitünk szerint, meghallgatásra is tataiálnak. S ezt annál is inkább remélhetik, minthogy ahol tisztek laktak, ott azonnal kifizették a lakás-dijat; csupán csak az altisztek és közkatonák szállásadóit nem elégítették ki, akik mind a szegényebb néposztályhoz tartoxnak s igy arra a kis pénzre legjobban rászorultak. Ily szembeszökő ellentétes eljárás nemhogy gyógyítaná, hanem még inkább elmérgesiti az egyes néprétegek közötti gyűlölködést s még inkább szálló igévé lesz: a szegény embert az ág is húzza. Pedig nem a társadalom széthúzására, hanem összes elemeinek tömörítésére kell törekednünk a jog, törvény, s igazság szentelveivel. Szép tavaszi délután van, négyöt óra tájt. A Jókai Mór-uteza széles járdáin hullámzik a szokott elegáns közönség. Többnyire kifelé tartanak. Itt néhány kedélyes öreg ur, — többnyire városatyák — sétálgat kifelé vidám beszélgetésbe merülve; ott három-négy komoly tanár ballag együtt, útközben is vitázva valamely szürke theoria fölött; emitt egy szép hölgy társaság, amott egy egész család vonul kifelé; s igy tovább. Mindenütt derült arczok. Az egész sétáló közönség meg csakúgy tarkállik a kisebb nagyobb diákcsoportokból, melyek mind sietnek a város vége felé. Tartsunk mi is a többiekkel. Kiértünk a város végére. Egy árnyas fasorokkal körülkerített nagy sík tér terül el előttünk, melyen olyan sürgésforgás, olyan vidám zajongás, olyan általános jókedv uralkodik, hogy attól elkapatva szeretnénk magunk is egy nagyot ugrani és ott teremni a vidám sereg közelében! Három-négyszáz diák játszik itt korlátlan jókedvvel! „Lapdát! Lapdát!" „Métára!" „Egy az élet!" „Czikk!" hangzik összevissza! Pápa város ifjúsági játékterén vagyunk, tetszik látni! Pápa város ugyanis, megértvén a kor intő szavát, közel 900 diákja számára szép játékteret készíttetett s most igazán ráillik a név: Dunántul Athenéje. Ha most végig megyünk Pápa szeles és poros utczáin, nem fogunk többé a sápadtarczu, vézna diákok százaival találkozni, a mint renyhén oda-vissza sétálnak a hosszú utczákon, hanem most mind kijön ide a szabad levegőre testedző és lélekfrissitő játékot játszani. Nézd, itt egy csapat szálas nyolczadosztályos „kifutó"-t játszik; arczuk piros, szemeik fénylenek az örömtől és az életerőtől. A „váltó" olyanba-