Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-08-06 / 33. szám

hangzott fel ezelőtt 51 évvel a hazában és a magyar talpra állott! Lelkesedés töltötte be a honleányok és honfiak kebelét s a hazaszeretet oltárán kigyuladtak az áldozó tüzek. Csudás idők voltak azok! A gyermek-ifju harczi babérról álmodott, s az iskola termet, a csatatérrel váltotta fel. A férfiú elhagyta családi tűzhelyét, el a szerető hitves boldog körét, hogy a családi tűzhely helyett, az ágyuk tüzénél melegedjék, hogy a hitves dallamos hangja helyett a — fegyver zörejt hallgassa. Csudás idők! Az anya maga kötötte fel fiának oldalára a kardot, maga küldé azt a dicsőség mezejére — hol a babér — koszorú mellett a halál angyala állott őrt. Csudás idők! az anya nem azt a fiát átkozta meg, ki elhagyta őt, hanem azt a ki mellette maradt, az ara nem csókot, nem ölelést várt választottjától, hanem hőstetteket, harczi dicsőséget! Dicső idők! a melyekben, mint egy varázsütésre, hadseregek támadnak a semmiségből, s ezeknek az ifjú hadseregeknek rohanó léptei alatt, megrengett a vén Európa korhadt kontinense. Csudás idők ! A békés foglalkozású polgárok egy nap alatt hősökké változnak át, s letiporják a hadi mesterségben megedzett katonákat. Csudás és dicső idők! Telve poézissal és heroizmussal, amiknek ragyogó fényét 50 hosszú esztendő sem kioltani, sem elhomályosítani nem volt képes. Olyanok ezek az idők, mint a Naprendszer bolygói, mentül inkább távolodnak, annál ragyogóabbakká lesznek. T. Ü. K! A természetben nincs ugrás, A 48-as nagy idők nem váratlanul, nem előkészítés nélkül köszöntöttek be. Az államférfiak több mint egy évtized óta dolgoztak már az alkotmány megváltoztatásán ; a költők szebb jövőről, boldogabb időkről énekeltek, s a nagyközönség áhítattal hallgatta ugy a törvényhozók mint a költők szavait, alak, ki egy becsületes üzletember reálitásával nézett a tükörbe és belátta, hogy neki többet kell fizetni a szerelemért, mint más halandóknak. Belátta, hogy pohos, duzzadt, vörös arcza meg a döczögő járása nem avatják őt regényhőssé, de volt benne annyi parvenü ambitió, meg annyi józanság belátni azt is, hogy nem csak regényes uton lehet hozzátok férni fehér galambjaim . . . és nem csalódott. A májusi virágkorzón, mikor megláttalak vele, a magas, gummi kerekű landaüeren, megragadtam a karomat, és téptem a testemet, mint egy őrült. Oh szerettem volna visszatérni a természethez, ahhoz az ősvadsághoz, a mely nem alkot, csak zúz, szakit! . . . Ütni akartam, vágni ... és te mosolyogtál, rám mertél mosolyogni te bűn virág, olyan bágyadt mosoyllyal, mintha csak édes pásztoróra után búcsúztam volna tőled. Egy virágárus leány kinálta az utczasarkon szegfűit. Kitéptem a kezéből az egész csokrot és feléd dobáltam őrült erővel a pirosat meg a fehéret, odadobtam az arczodba, a szemeid közé — én is adok néked .... pazarul, bőségesen . . . A kendőmet szemeimre szorítottam ... hiába, a pompázó vörös szirmok mégis nedvesek lettek. Emlékezz ezekre a virágokra ! gondolatai, eszméi forrongásba jöttek s alak felé törtek. Ebben a szellemi zűrzavarban egy sors üldözött ifjú alakja kezd kiválni az ismeretlenség szürke homályából, híjával sok földi kelléknek, de keblében az isteni szikrával és szól a nemzethez eddig nem hallott hangokon. Beszéde természetes és őszinte, megérti azt az agg és fiatal, a gazdag és szegény, a nemes, polgár és paraszt. Szavai tűz és láng! hirdetik az egyenlőséget, a hazafiságot és szabadságot! Hirdetik a hitet és meggyőződést, hogy minden gondolatot, tettet, a nemzeti érzésnek kell áthatni minden cselekedetnek a nemzeti érzésben kell gyökerezni, mert csak a nemzeti érzés az minek lelkesiteni kell, s csak lelkesedéssel lehet nagyot, maradandót alkotni. A nemzet ámulattal tekint az ifjúra, ki az ő óhajainak, sejtelmeinek ad hangot s felismeri benne a nemzeti génius megnyilatkozását. A többi költő mind háttérbe szorul, mindenki felismeri, hogy a kor igazi, hivatott költője ez az ifju. Ez az ifju Petőfi Sándor volt. Nincs a világ irodalomban arra példa, hogy egy ifju néhány óv alatt, annyit és oly kitűnőt termeljen s oly hatalmas befolyást gyakoroljon valamely népre, mint Petőfi. Az egész nemzet az ő költeményeit szavalja, az ő énekeit dalolja, s mint a kiaszott mezőség az üditő esőt, oly kéjjel szivja magába Petőfi eszméit, az ő Honfi dala, Talpra magyarja, nem mint a tűz a meggy uladt avaron -— nem is mint a szélvész a rónaságon, de mint a villám futott s meggyújtva a már felhevitett érzelmeket — megszületett a forradalom. S vájjon akkor, a midőn a hazafiúi lelkesedés mindenütt lánggal égett, akkor, midőn a nemzet virága fegyvert fogott, otthon maradhatott e Petőfi ? maradhatott-e otthon költő, ki igy énekelt: Szabadság, szerelem, E kettő kell nekem. Szerelmemért feláldozom életemet. Szabadságért feláldozom szerelmemet, Szedd össze őket és zárd egy külön helyre, ezek rejtik magukban az ifjúságodat, az illasiók édes romantikáját, mindent, a mi tiszta és jó. Ha gyémántos ékszerrel, meg gyöngygyei övezed a fehér nyakadat, ne merészelj szegfűt tűzni a kebledre — ne keverd össze az érzéseidet az áruiddal. Hagyj sirnom te nyomorult teremtés, tudom, hogy erre vártok mind, mikor a fájdalom, a kin véget vet a cselekvés energnajának és remegő testtel kimerülten roskadunk egy székre ós zokogunk, belezokogjuk a magányba azt a végtelen gyűlöletet minden iránt, a mi elragadta tőlünk a boldogságot. Ezek akönynyek széttörik az akaratot, elerőtlenitenek bennünket és mi keressük az enyhitő körülményeket. A te vétkedre is találtam mentséget — pompázó gyémántos hölgyem. Rossz lyukas czipőkben a körutakon járni, mikor az őszi eső lucsokká teszi az aszfaltot ugy-e angyalom? Az a sok nélkülözés, nyomor, megalázás, a mit a szegény leánynak szenvedni kell, fáj ? Meg a város annyi pompától ragyog, annyi vágyat gerjeszt, a melyet a tiszta lelki és elnyűtt szövetben öltözött emberiség meg nem valósithat. Jobb gummikerekü landaueren robogni végig, ezt a földi golgothát "ugy-e életem ? Elfeledjük érte Maradhatott-e otthon, a családi kör lágy ölében a költő ki megirta: Ott essem el én A harcz mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből. S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyomja el azt a harczi zörej, A trombita hangja, ágyú dörej, S holt testemet át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra S ott hagyjanak engemet összetiporva. Nem. Petőfi nem nézhette messziről a harczot, neki oda kellett menni, hol a megtámadott jog és szabadságért küzdöttek, neki oda kellett menni, hol az ággyuk dörögtek s harczi paripák száguldoztak. Tovább megyek: Petőfi nagyságának betetőzéséhez okvetlenül szükség volt arra, hogy ő a csatatéren nyomtalanul vesszen el, s igy alakja legenda szerűvé váljék! T. Ü. K! A harczi zaj elnémult s hazánk völgyei és halmai felett az enyészet szelleme lebeget. Petőfi elveszett, de szelleme életben maradt! Itt van az most is közöttünk; az ő álmait, ábrándjait, törekvéseit mi örököltük, ezek élnek bennünk és lelkesítenek minket. Ezzel a szellemmel varázsoltuk át az egykori gyászhelyeket virányokká, ezzel nyertük vissza ősi alkotmányunkat, szabadságunkat. Nem gyászolni jöttünk e helyre, a mely városunk falai között Petőfi emlékét kőbevésve őrzi, nem siránkozni akarunk a nagy költő halálának 50-ik évfordulója alkalmából — hanem azért jöttünk itt össze, hogy egyrészt a kegyelet adóját lerójjuk, másrészt pedig hogy ország, világ előtt tanúságot tegyünk arról, hogy Petőfi eszméihez hűek maradtunk, hogy hirdessük a haza és szabadságszeretet. Adja a magyarok nagy istene, hogy Petőfi eszméi mindig éljenek; ez a föld* mindenkor magyar legyen s hogy a magyar nép az idők végtelenségéig éljen! Majd Csomasz Dezső, főisk. senior lépett az emelvényre s könnyekig megindító azt az álomvilágot, melyet azjérzések májusá ban óhajtott a lelkünk, az anyag kell ugy-e kicsikém, az a kézzel fogható, szájjal fogyasztható anyag, mely gyönyört okoz a testnek. Persze talán a kocsiban egy szebb ereaturát kívánnál magad mellett, sőt talán inkább egyedül robognál a Stefánia-uton egy libériás groommal a bakon; — de hát teljes boldogság kicsikém nem adatott a földi halandóknak, mióta az első asszony, megakarta csalni a teremtő úristent. De nem leszek kegyetlen, van mentséged: az anyád sápadt arczu kegyetlen anyád, a ki olyan szemrehányó, haragos tekintettel tette eléd a főt burgonyát esténként, mintha azt mondaná : igy kell élnünk — pedig de máskép is lehetne. Igaz, a környezet kegyetlen önzését, sok tiszta virágot szennyezett már be, az az érzésnélküli állatias vágya a szülőnek a jólét után, hogy legyen már a nélkülözésnek vége. Tőkét szeretnének kovácsolni ezek mindenből, hogy megtölthessék jó étellel a gyomrukat és — a tőke te voltál. Nagy volt az az ugy-e angyalom ? Beléd suggéralták a lázas vágyat az arany meg pompa után, csalogattak selyemmel, bársonnyal, —- a melyek olyan ingerlően ölelik a karcsú derekadat . . . őrületbe ejtett a sok igéret és