Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.
1899-07-16 / 30. szám
váratlanul megalakult egyesület alapszabályait rendesen idegen minta után kopirozza magának. Ez az általános eljárás, sajnos, nálunk. S mikor ennek következménye szomorúan jelentkezik, odaállítják bűnbakul, faji jellegünk igazságtalan rovására, a szalma-lángot. • Ne lássák bennünk az egyesáletalkofók azt a tüzet, ami nincs, hanem inkább hassanak oda, hogy a testület, amelynek megteremtésén tiszteletreméltóan fáradoznak, ol^ előzményeken és előföltételeken alapuljon, hogy napjai beláthatatlan időkig biztosítva legyenek. Főleg akkor kívánhatni ezt, amidőn egy egész kis társadalom, egy osztály életkérdéséről van szó. Ha egy biczikli-klubb, vagy irodalmi kör szalmatűz életkort ért el, az, habár szinte sajnos, de még sem oly fájdalmas, mintha egy iparoskör, mondjuk bőriparszövetkezet jut ily sorsra. Mert itt, mint nálunk, Pápán is, nemcsak annak a sok szegény iparosnak érdekét érinti a bukás, akiket humánusán segíteni akarunk ekképen, hanem anyagilag is, és esetleg erkölcsileg sújthatja a vagyonosabb iparosokat is. S igy a bukás után 50 szegény iparos helyett IQSZ 70—80. Kimondjuk nyíltan: nem tarthatjuk czélszertinek, hogy ez a roppant fontosságú bőripari szövetkezet is a többi kisebb jelentőségű egyesületek példájára alakult meg. De meg is látszott már magán ezen alakuló ülésen ennek szinte humoros következménye. Ugyanis, midőn az elnök, dr. Horváth József, központi kiküldött, talpraesett és igazán érthető szavakban megmagyarázta e szövetkezet czélját és hasznos feladatát s ezek után kérdezte e gyűlést, hogy akarják-e tehát megalkotni e szövetkezetet: teljes egyhangú csend volt rá a válasz, — a mire is az elnök igy volt kénytelen konkludálni a határozatot: mivel senki sem mond ellene, tehát kijelentem, hogy Pápán is megalakul a bőriparszövetkezet. A másik, még feltűnőbb eset az volt, hogy mikor az alapszabályok elfogadása után, a szövetkezet igazgatósági tagjainak névsorát fölolvasták s a gyűlés lelkesen megéljenezte, először az egyik, majd a másik s harmadik jelölt tiltakozott ellene, sőt kettő a gyűlés termét végleg el is hagyta, a harmadikat nagy nehezen tudták a megtiszteltetés elfogadása végett újra visszahozni a gyűlésbe, sőt a negyedik is csak sok szóra volt hajlandó elfogadni az igazgatóságot. Ugyan később helyre jött a hiba és megválasztották a 4 igazgatósági tagot — de mégis ez az eset mutatja, hogy sebtiben, a dolog minden érlelése nélkül készítették elő ezt a megalakulást. . Ott, a másik esetben lelkesedés hiányát, ez utóbbiban pedig a dolog iránti bizalmatlanságot kell találnunk. í Lelkesedés nélkül és bizalmatlansággal kezdeni valamely egyesület megalakulását, főleg iparszövetkezetet, rosz omen. Ezt elkerülhették volna a kellő előkészítés által. ( De amit az előzmények figyelmen kivül hagyása elhibázott, azt jóvá tehetik Önök uraim, ennek a szövetkezetnek összes tisztviselői. Az önök lelkes, kitartó és körültekintő fáradtságos munkája, megerősítheti, kiszélesítheti és biztosithatja az utat, amelyen az uj szövetkezet haladni akar. Beismerjük, hogy a munka, a mely Önökre uj hatáskörükben vár, nehéz, fölöttébb nehéz. Nehéz és pedig nemcsak azért, mert Önök előtt uj és még ismeretlen, hanem azért is, mert még nagyon is szövevényes a dolog. S még súlyosabb lesz a teher, amit vállaikra vettek, ha pénzügyi és a helyi viszonyokat egybevetve tekintjük. Hogy itt Pápán 7%-os kölcsönnel, amint szövetkezeti alapszabályokból láttuk, fölvehessék a harczot az itteni ugyanazon czikket áruló kereskedőkkel, még madártávlatból nézve is igen nagy rizikó, — hát még közvetlen közelről szemügyre véve: micsoda kilátást nyújt ! Nem elijeszteni akarjuk ezzel Önöket, hanem fölhívni figyelmüket a nagy akadályokra, hogy edzhessék magokat ezek leküzdésére. Nagy munkáért állottak Önök sorompóba! De, ha sikerül, annál nagyobb lesz fáradozásuk sikere és jutalma. Nem az az egy pár forint lesz az igazi jutalom, mit tiszteletdíj osztalékul kapnak, hanem annak a nagyszámú szegény iparosnak szivből fakadó hálás köszönete, akiket a végső nyomorból kijuttatni segítettek. Sőt, ha — amit ne adjon az Isten a különböző rasseok, melyeknek mások az ideáljai, a törekvései, nem .tudnak harmóniában élni egymás mellett. Az egész em- i beri élet egy harcz; hogy a kenyeret megszerezze magának, a földmives verejtékes munkában tépi ekéjével a földet és kétségbeesetten küzd az elemekkel, a melyeknek dúló fergetege zúg felette. Minden nap, minden perezben, az élő lények milliója semmisül meg, vész el, mert a természet szigorú törvénye csak ugy adja meg az életet, ha a világ egyetem tömecsei forrongó mozgásban egymást félre tolva küzködnek és az egyik érvényesülése, szükségképen a másik megsemmisülésével jár. Az élet háztartásában minden falat kenyérnek, minden üditő csepp italnak, meg vannak az aspiránsai, midőn az egyik csillapította éhségét és szomjúságát, eleped a másik és nyomorultan hull a porba. Az életharcznak áldozataival van tele ' a mindenség; minden szavunk, a mit a lélek vagy az ész diktál, viszhangot kelt és felel reá egy másik szó, a melynek más az intentiója, örökös ellentétek, ellenactiók, igyekeznek a mi actióinkat meghiúsítani. Mikor akarunk valamit, nagyot, szépet, nemeset elérni, akkor ugyancsak más tiz meg száz egyén, hasonló akaratának, törekvésének 1 hulláin keresztül juthatunk el a czélhoz fáradt, lihegve és a küzdelmektől elmarjult lélekkel. Van a francziának egy szálló igéje, melyet a magyar főváros minden riporterje oly szívesen hangoztatott egy csúnya affaire alkalmából „II faut passer par la*. Ezentúl kell esni. Vagyis az élet akadály versenyében ez a röpke mondat minden emberi aspirátió elé éles tőröket rak, a másik emberre, nézve a megsemmisülés amaz asiprátiójának sikere. Ezek a tőrök sebeket ütnek a testen, könnyeket facsarnak a szemekből, megremegtetik és visszavonulásra késztetik a gyenge lelkeket és csak ha elég cinismus van bennünk és ha elég kemény a bőrünk, juthatunk el a czélhoz. Igen, ez jelenti az emberiség féktelen harczát, melynek viharában rádobjuk egymásra a szennynek, a rágalomnak piszkos sártömegét és a ki mégis, mint győztes futja meg ezt a „steple Chaist", annak érzés világ a fekete skepsis köpenyébe burkolódzik, nem hisz a jóban, nemesben és tisztában él és pihen, gyógyítgatja a sebeit. Ez a siker ára! Örökké dul a harcz még a végzet ellen is, mikor kedvesünk szenvedő testét akarjuk kiragadni á fekete halai karmai közül, fájdalmunk extasisában átkozzuk az örök hatalmat és kétségbeesett erővel fegyverkezünk a halál ellen. II. A fehér czár, kinek trónját kancsukás kozákok őrzik, végigtekintve hatalmas birodalmán, a jóllakott elégedettség egy vidám pillanatában azt diktálja az emberiségnek, hogy béke legyen örökké. A szláv faj sentimentalismusa érdekesen nyilvánul ebben az actióban, az az érzékeny szív, melynek fáj az örökös kin vonaglása, a melyet a létért való harcz áldozatai szenvednek. Ő olyan nyugodtan él, olyan jól érzi magát; mért ne akárhatná tehát azt, amit a megváltó akart ezelőtt sok száz esztendővel ? Csakhogy ahnak a nazarethi embernek testét nem védelmezték a kancsukás kozákok milliói, hanem egyedül állt a viharban és szenvedett vérző sebeket az „eszméért". Ha tanácskoztak is a békéről Hága városában a lojális poéták, a kik ódákat zengtek, a hatalmas úrról, ne vegyétek komolyan és ne féljetek, ti bűnös szerelmes asszonyok, kiknek szemét az uniformis arany sujtása oly sokszor kápráztatta, nem távozik el a regiment, szükség van reá, a hadseregnek sohasem volt inkább létjogosultsága, mint a korhadt társadalmi erkölcsök eme