Munkás Ujság 1. évfolyam, 3-52. sz. (Pápa, 1919)
1919-06-10 / 48. szám
1 0. oldal. MUNKÁS ÚJSÁG 1919 junius 3. Innen-onnan. A proletárdiktatúra vezetői egész életükben a dolgozó milliókat megnyomorító társadalmi és gazdasági igazságtalanságok ellen küzdöttek. Akik az igazság apostolai, nem lehetnek a konvencionális államférfiúi, diplomatikai és stratégiai hazugságok barátai sem. A Tanácskormány tagjainak működését a legleplezetlenebb igazmondás jellemzi. Midőn négy héítel ezelőtt a románok akadály nélkül törtek elő a Tiszáig és már arról álmodoztak, hogy fehér ruhás lányoktól rózsákkal behintett úton bevonulnak Budapestre és ott Ferdinánd király az egykori fényes királyi palota trónjáról fogja világgá kürtölni, hogy egész Magyarország alázatos hódolóként lábai előtt fetreng, akkor elhangzott Kun Béla kemény, szépítés nélkül kimondott szava: Veszélyben a forradalom, mert a demarkácionális vonalon álló vörös csapatok nagy része, mint a csürhe, szétszaladt a frontiól, mielőtt egy puskalövést hallott volna. Ez az igaz szó megmentette a Tanácsköztársaságot, talpraállitotta a budapesti önérzetes, céltudatos munkásokat, boszorkányos gyorsasággal elővarázsolta a szociálista önfegyelemhez szokott munkászászlóaljakat, ezek példájára más városok munkásdandárait, megállította a diadalittas románokat, üzi, hajtja, veri a cseheket, Losoncz, Léva, Érsekújvár, Ipolyság, Nagysurány, Miskolcz, Sátoraljaújhely, Tokaj, Szerencs, Szikszó, Kassa és egész vidékük birtokába juttatta a Tanácsköztársaságot ime: ilyen varázsereje van az igazságnak. ' * * * í Berlinben a világháború utolsó két éve alatt az utcán rakásra hullottak az emberek az éhségtől. Bécs lakossága már két év óta különböző füveken tengődik, úgy hogy a csalánfőzelék az inyencfalalok közé tartozott. De azért az újságoknak egy szót sem volt szabad az éhségről írni. Hátha az ellenség ,ás a fronton kénytelenségből hősködő német katonák meg tudják a valót! Mintha az ellenség nem éppen úgy tudta volna, milyen kotyvalék rotyog, vagy nem rotyog a német és osztrák proletárasszony fazekában, mint a sáncárokban koplaló szőke hajú, kékszemű, lesoványodott germán óriás! A mi vezéreink nem ilyen óvatosak, nem ilyen szemérmesek. Nem félnek az igazság szemébe nézní. Nem tartanak attól, hogy az igaz szó megégeti nyelvüket és i nyüket. Nem akarják titkolni az ellenség előtt, ami úgy sem titkolható: hogy milyen kevés élelmiszer van a budapesti közraktárakban. Kimondták bátran, köntörfalazás néikül: Budapesten éhség van. Éhezik a proletárság. Az igaz szó megint elindult diadalutjára. Fölrázta a vidéken a proletársziveket. A proletárszolidáritás belemarkolt a ielkekbe és önletnondásra, gyors, erélyes cselekvésre szólította az agilis szociálista vezetőket. Lemondtak ama kevés élelmiszerek egy részéről, ami nekünk, vidékieknek még rendelkezésünkre áll, példájukkal sok ezer proletárt hasonló áldozatra birtak, összegyűjtötték a sok kicsi adagot, melyből aztán egész vaggon, sőt egész élelmiszervonatok teltek meg. így robognak az élelmiszervonatok naponkint Budapestre. így sikerült a proletárszolidáritásnak, de főképpen a proietárigazmondásnak, a budapesti éhséget — ha nem is megszüntetni —, de legalább enyhíteni. Ha koplalnak is az emberek Budapesten, de éhen nem halnak. • * * Mikor Nyisztor népbiztos elvtárs Pápán járt, az őt fogadó küldöttségnek kijelentette, hogy nekünk, szociálistáknak, nem szokásunk a személyi kultusz üzése Azért nem lehet szándékunk a pápai szociálista vezetőknek — és pedig úgy a régieknek, mint az újabban megnyertek kö.zül egyiknek-másiknak — dicshimnuszokat zengedezni. Nem is kell őket megnevezni. Mindenki ismeri úgy az újakat, mint a régieket. Minden elfogulatlan szociálista láthatja, mennyit dolgoznak a közjóért. Nincs hivatalos óra. Addig dolgoznak, mig a proletárok és proietárdiktátura érdeke kívánja. Éjjel-nappal talpon vannak. A csodálkozó szemlélő kérdezi: Mikor esznek, mikor alusznak, mikor pihennek, mikor vannak családjuk körében ? Lehetetlen tisztelettel fel nem nézni rájuk, ! ha látjuk a munkától, álmatlanságtól és nyug! talanságtól lesoványodott arcukat, a lázas ; sietségtől égő szemeiket. Meri nemcsak Pápa varos nyugalmáról, békéjéről, rendjéről, igazságszolgáltatásáról és élelmezéséről kell nekik gondoskodni, hanem éber szemekkel kell őrködniök a vidék felett is, a tervszerüleg terjesztett sötétséget széles körzetben eloszlatniuk. Ezenkívül minden igyekezettel azon kell lenniök, hogy a fővárosi proletárság élelmezéséhez is hozzájáruljanak. Mindezt igaz szociálista lelkesedéssel végzik. Igazán bámulja az ember, honnan vettek 1 annyi tapintatot, körültekintést, éleslátást, erélyt és szervező tehetséget. Nem lehet megbocsátani a mult rendszernek, hogy kellő iskoláztatás hiánya és a rideg osztályuralom miatt mennyi tehetség kallódott el, melyet az emberiség javára fel lehetett volna használni. Pártkongresszus és proletáregység. (Legyen ez egyúttal hozzászólás Molnár és Piroth elvtársak vitájához.) A szociáldemokraták és kommunisták egyesülése óta mindkét oldalról mutatkoznak, ha nem is kimondottan szakadási kísérletek, de az egyiknek a másik fölött „jogos" supremitását célzó törekvések. Fiedler és Weltner elvtársak, mint bádogosok és asztalosok vagdossák egymás fejéhez a forgácsokat és pléhdarabokat. Ott a szakszervezeti bürokráciával támadnak, itt pedig kétségbe vonják a kommunista párt vezetőinek isteni mivoltát. Szakszervezeti és pártéletről, hol annak, hol ennek létjogosultságáról vitáznak, pártegység szükségességéről. Az országos pártkongresszus talán szét fogja bogozni azt a gordiusi csomót, amelynek káoszában a sok buzgó elvtárs elvesztette a pártegységet. Talári megtalálják a módját annak, hogy Ariadné fonálial kivezessenek bennünket abból a labirintusból, amelybe a szakszervezeti és pártszervezeti személyeskedés áldozatul dobta a szociálizmust. Reméljük legalább, mert hisz kétségbeesésre, félelemre ok nincs, ha szükség lesz rá törvényszerűségével a szociáiizmus Enkelados szerepét fogja magára vállalni és szétrobbantja { vezetőstül mindazt, ami csak homályosító fátyol. Csak az furcsa, hogy a kommunista Internácionálé szempontjából történelmi jelentőségű március 21 nem késztette mélyebb meggondolásra mindazokat, akik most hibákat keresnek, akik a mult bűneit hánvtorgatják, vagy más oldalról a szakszervezetek pártszerepének szükségességét hangoztatják. A szakszervezetnek a jövő társadalomban nem szabad más szerepének lenni, mint, hogy függvénye legyen a kommunista termelésnek, végrehajtója az elosztásnak, sokfelé elágazó fiókja annak az óriási üzletnek, melyet központi statisztikai hivatalnak nevezünk. A pártnak semmi helye; nem pártegységet, proletáregységet kel! teremteni. A pártkeretek voltak a múltban a haladás tényezői és kerékkötői egyben. Nem volt erejük, vagyis nem éreztek erőt a diktálásra és vezetésre és belekányszerítették magukat a forradalmi cselekvést megölő ideológiák politikájába. A szociáiizmus apostolai Marx és Engel?sel élükön kötetlen forradalmi cselekvést akartak és vártak a tömegektől és habár mindig a cé! felé törtető volt a proletáriátus cselekvése, mégis ellentétbe került azokkal a pártkeretekkel, amelyeken belül ez a cselekvés akkor egyedül lehetséges volt. A pártformára mint átmeneti formára épúgy szükség volt, mint szükség van a proletárdiktatúrára mint átmeneti formára az ideális anarchizrnushoz, amikor nem paragrafusokba szorított ráparancsolások uralkodnak az Emberen. Igaza van Lukács Györgynek, amikor azt irja: „Az az ellentét, amelybe osztálycselekvés és pártcselekvés kerültek, nem abból áll, hogy az egyik egyszerűen helyes és a másik époly egyszerűen tévedés, mint ahogy ezt az opportunisták és szindikáiisták kölcsönösen egymás szemére vetették, hanem dialektikus ellentét." Tehát ez a két cselekvés, bár szemben áll egymással — szükséges. A viszonyok szükségessé tették, hogy a proletáriátus párttá tömörüljön, de ugyanekkor kerékkötőjévé is tették a forradalmi cselekvésnek, mert kénytelenek voltak a többi pártok keretein belül tökéletes egészség helyett élethosszabbító injekciókért harcolni. Nem szabad ma a mult szükségszerűségét hibául felróni azoknak, kik e szükségszerűséget csak észrevették és irányították, de viszont tiszteletteljes ökölcsapással kell üdvözölni kommunista módjára azokat, akik a mult szükségszerűsége helyébe az újat akarták és meglátták, akik provokálták az egyesülést. A proletáriátus uralkodó osztállyá lett, cselekvését felszabadította a pártformáktól, túlnőtt a pártkereteken és a vezetőknek a szerepe ebben a munkában édes-kevés. Sem ott, sem itt nincs mit szemrehányni. Minden proletárnak osztáiyhelyzete diktálja, hogy ki kell zárni mindenkit ebből az egységből, aki ideológiai vagy gazdasági ellentéttörekvésekkei ezt az egységet gyengíteni akarja. Csak proletáregységgel tudjuk elvégezni az építés és rombolás óriási munkáját és aki csak építeni akar, vagy csak rombolni, az elfelejti, hogy a társadalom vajúdásában az építés és rombolás épúgy összefügg, mint összefügg az élettel a halál, az elfelejti, hogy a szociálizmusnak nincs Atlasza, B&xbaum Síi».
