Pápai Lapok. 44. évfolyam, 1917

1917-07-08

PÁ PA I L A POK Pápa várói hatÓBágának és több pápai s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztősésr 4* kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirksreskedése, Ffl-tér 23. szám. Telefon 112. nAm. Felelős szerkesztő és laptulajdones : GOLDBERG GYULA. Előfizetések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: egész évre 12 K., félévre 6 K negyedévre 3 K. Nyilt-tér aoronként 40 fillér. — Egyes szám ára 30 fillér. Zúgnak a harangok... Július elsején az egész országban megszólaltak a harangok és zúgásuk, zengésük közben az ország népe istentiszteletet tartott az aratásért és a háború dicsőséges beíejezéséért. Mint a képviselőház elnöke a ház nyilt ülésén jelentette be, ez az ififenl'sztelet. illetve ennek elrendelése IV. Károly kitály őfelségének legegyénibb cselekedete volt. Az ő feukölt gondolkozására vall, hogy július elsején, amikor az egész ország az Ég felé tekint, hogy milyen aratás, milyen kalász dől meg a kasza alatt, akkor az ország népe fohászkodjék Isteuhez ós kérje tőle azt a két legfőbb jót, amely egész eletünket egész gondolkodásunkat determinálja a mai időkben. Bizonyos, hogy ez az Istentisztelet olyan volt, amelyben egy nemzet, egy ország sóhaja, imája és sóhaja szállott a magasságokban, a mennyekben lakó Mindenható felé. Nem tudjuk elhinni, hogy a magyarok Istene, aki jóban-rosszban egy évezrednél hosszabb ideig velünk volt, nem hallgatuá meg ezt az égigzengő hatalmas fohászt. Az ország két hónap óta leste, várta a mindent megváltó, mindent élesztő esőt ós ugyanakkor szívszorongva várta, honnan hangzik el az első békebang, amely messzebbre cseng, mint ameddig az eddigiek csengtek. Sajnos, sem az eső nem hullott le és nem takarja be a földet jóságos áldásaival, sem az igazi, a mindent megoldó békeszózat nem hangzott el. Július elsején pedig felzendült az égig ennek a nemzetnek, ennek a csodálatos erős fajnak és népnek az imája, hogy a magyarok Istene végre váltsa meg népét minden bajától és szenvedésétől, amelyek a háború rárakott. Van valami fenséges és magasztos gondolat abban, hogy a béke és az aratás gondolata egy és ugyanabban az imában szálljon az ég íelé. Sajnos, de való, hogy e két dolog, amelyek látszólag és elméletben oly messzire vannak egymástól, nagyon is együvé tartoznak. Az aratás eredménye lesz az, amitől valóban várhatjuk a háború befejezését és a békét. Ha aratásunk és termésünk nem kedvező eredményű akkor a háború tovább fog tartani, mert ellenségeink úgy fogják látni, hogy a kiéheztetés rettenetesen kegyetlen hadjárata, most közeledik a döntő győzelem felé, ha azouban aratásunk kedvező termésünk olyan, hogy az ország népét a jövő termésig leltétlenül el tudja látni, akkor talán az elkövetkező hónapokban n legvérmesebb reményekkel rendelkező ellenséges államférfiak is be fogják látni, hogy minden hiábavaló, hogy a kiéheztetés nem használ és a vérontás, amely szinte végtelenül, szünet nélkül tart az egész kontinens különböző részein, céltalan és oktalan pazarlás a most már mindennél drágábbá váló emberélettel. Remélnünk kell, hogy ez utóbbi eset fog bekövetkezni. És akkor amilyen hirtelen támadt a forró csöndessógből ez a rettenetes vihar, olyan hirte'en fog el is tűnni. De ha, amit ne adjon a Magyarok Istene, az aratás végeredményében mégse zárulna oly kedvező eredménnyel, ahogy mi remélni akarjuk? Akkor mi lesz? Akkor sem történik egyéb, mint hogy összeszorított fogakkal vívjuk tovább az életünket és halálunki-t jelentő rettenetes viadalt, egészen addig, amig a magunk számára tisztességes békét nem kényszerítünk ki. Kiéheztetni nem fog bennünket az entente, annyi bizonyos. Talán lejjebb kell szállnunk az igényeinkkel, talán szűkebbre kell osztanunk az adagjainkat. Talán jobban fogjuk érezni a világháborút a belső fronton, miut eddig, de kiéheztetési háború diadallal nem végződhet. Ahogy eddig vívtuk és viseltük a küzdelmet, ahogy eddig visszavertünk minden támadást és lejjebb szállottunk igényeinkkel, úgy fogjuk tovább is vinni ós vezetni ezt a háborút. A július elsejei istentisztelet fog erőt adni arra, hogy harcoljunk a végleges győzelemig, ha bármeddig kell is harcolnunk. Ez a végső győzelem a miénk lesz, akik nem értünk egyebet a győzelem alatt, mint azt, hogy nyugodtan biztonságban élhessük nemzeti életünket! Ez a győzelem a miénk lesz, csak az idő kérdése, hogy mikor! Az igazság. Váradi Jeuö ópen befejezte mondókáját, nagyokat fújva sétált fel és alá szobájában. Barátja Kovács Péter a népszerű Kovács Peti, mosolyogva nézett a felindult Váradira. Majd hogy al nem nevette magát. — Csak azt nem értem — szólt Kovács — hogy miért kellett ennek a szegény embernek olyan nyersen megmondani a véleményedet. Ez aa ember árthat még neked. — Hiába barátom — válaszolt Váradi — vigye el as ördög, ha ilyen pimas* tolakodó fráter. Én nem szeretem a fél igazságokat. Hogyha az igazságérzet nem tör ki belőlem ilyen brutális formában, akkor kedélyetségemben minden félét összebeszélek, ami nem fedi a való igazságot. Akkor ez az ember nincs velem tisztabau és a komédiához annyit értek, mint a paraszt a kaviárhoz. Egy pillanatig csend uralkodott a szobában. A két barát némán szí'a szivarját. Váradi még néhányat szippautott illatos szivarjából, majd nagyot sóhajtott és belekezdett mondókájába. — Barátom! Életembeu egyetlen egyszer komédiáztam, egyetlen egyszer nem moudtam igazat és e hazugság életemnek egy részét tönkre tette. Teljesen töukre tette. Tudod jól, hogy feleségemtói tiz évi együttélés után váltam el. Nem bírtam ki tovább. Azt mondják, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit, de hát ő nem halt meg és így bátran beszélhetek. Kovács Peti érdeklődve nézett barátjára, tudta, hogy házassága nem volt boldog és ö maga is ajánlotta a vallást. — Tudod öregem — folytatta Váradi — aa úgy volt, hogy Elza akkor még menyasazonyom volt. Tudja Isten valahogy úgy éreztem, hogy uem illünk egymáshoz. Neki egészeu más volt a felfogása az életről, miut nekem. £n reális üzlet ember voltam világ életemben, ő pedig egy szentimentális holdat néző bakfis. Gondoltam ia sokszor rá, hogy jobb lenne az egészet visszacsinálni, de nem volt hozzá elég lelkierőm. Pedig akkor megkímélhettem volna öt és magamat ia tiz keserves esztendőtől. Eiza, mondom még mennyaaszony korában szüleimnél volt látogatóban e pusztán éa a szontimeutália bajadont aunyire megragadta a t'íinészét szépsége, hogy a kelletnél erötebb kifejezést használtam, de nem bírtam tovább magammal. Elza elkezdett sírni és síró görcsöt kapott. Édesanyámnak és nekem minden erőnket össze kellett szedni, hogy a eiró teremtést valahogy lecsillapítsuk. Megszűnt sírni, de kijelentette, hogy uem lesz az enyém. Szerettem volna öt e pillanatban megcsókolni, olyan hálás voltam neki azért. A pusztáról másnap elutaztunk és megbeszéltük, hogy továbbra is jóbarátok maradunk, de az egybekelésről már szó lem lehet. Boldog voltam és jókedvű. Egész áton vidáman beszélgettünk. Mindketten örültünk, hogy megszabadultuuk egymástól. Este érkeztünk a városba és én természetesen hazakísértem Elzát szüleihez. Illetőleg csak a kapuig, mert ágy beszéltük meg a dolgot, hogy ö egyedül fogja bejelenteni otthon szakításunkat. Elbucsuzáskor szokásomhoz biven megcsókoltam a kezét és vidáman gondoltam e kedvea baráti társaságra, melyet együtt fogok találni a Koronában. Azt hiszem te is ott voltál este. Talán épen tirátok gondoltam, de egy darabig nem vettem észre, hogy Elza követ. Megismertem apró, ideges lépteiről an nélkül, hogy hitra néztem volna. Nem ia néztem hátra, osak mentem egyenesen előre, a hídnak tartottam és körülbelül a hid közepére érve megállóttam egy pillanatra, magam sem tudom, hogy miért, áthajoltam a hid korlátján és a komor éjszakába pislogó világánál néztem a sötét folyó hullámát.