Pápai Lapok. 43. évfolyam, 1916
1916-07-23
XLÍII. évfolyam. Pápa, 1916. július 23. 30. szám. PÁPAI LAPOK Pápa város hatóságiinak es tóbb pápai s pápa-videki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden v a s ú r u a p. Szerkesztőség és kiadóhivatal Goldberg (jyuIa papirkereak • lése. Kő-tér L'll-ik szám. Telefon 1X2 szám Kclelös szerkesztő és laplnlajdonoi: GOLDBERG GYULA F.ir,fi7.ptések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ara : egész évre 12 kor., félövro f> k., negyedévre .'t. Nyílt-tér soronként 4U fillér. — Ugye* szám ára HU. A magántisztviselők. AZ állam, mint mindenben, úgy tisztviselőiről való gondoskodás terén is példát mutatott most a háború alatt a magánosoknak. Nemrégiben emlékeztünk meg arról, amit különben mindenki tud, hogy a kormány törvényjavaslatot terjesztett be a képviselőház elé. amelyben az állami tisztviselőknek a körülményekhez és a lehetőségekhez képest megfelelő kivételes és rendkívüli háborús segélyt nyújt. Természetesen mindenki csak a legnagyobb örömmel és szimpátiával fogadhatta a kormánynak ezt a javaslatát, amellyel épp azokon kivan segíteni, akik legjobban rá vannak szorulva, a fix fizetéses embereken. Köztudomású és sokszor hangoztatott tény, hogy a fix fizetésű emberek szenvedik meg legjobban a háborús drágaságot és a háború egyéb terheit, különösen azért, mert hiszen a fix fizetéses emberek alatt mindig a középpolgári embereket értjük, akiknek a külsőre és a megjelenésre is kell adniok valamit és így kétszeresen érzik a drágaságot. Azonban ugyanakkor, amikor az állam ilyen dicséretre méltó módon segít a fix fizetéses embereken, mikor ilyen dicséretes módon támogatja saját alkalmazottait a nehéz helyzettel szemben, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ;i fix fizetéses emberek másik kategóriáján, a magántisztviselőkön nem segít senki. Tény az. hogy a magántisztviselők javadalmazása igen sok helyen, és különösen az alsóbb fokozatokban nem áll azon a nivón. mint az állami és köztisztviselőké. Yiszon.i azonban tény az is, hogy ezektől az emberektől társadalmi helyzetük még többef követel, mint az állami tisztviselőktől, és amelj lett a mostani idő reájuk még súlyosabb terheket rak. Akármennyire a kivételes törvények hatálya alatt állunk ina, természetesen nem kívánhatjuk az államtól, hogy egyenesen ő adjon segélyeket a magántisztviselőknek is. Azonban rá kellene jönnie a magánintézeteknek, bankoknak, részvénytársaságoknak maguktól is, hogy igen helyes politika volna most a lisztviselőiket megbecsülni és őket támogatásban részesíteni. Igen sok intézet és vállalat — sőt mondhatnók valamennyi horribilis háborús nyereséggel zárja le a műit évi és fogja lezárni idei mérlegét, iiiszen minden vállalat áttért azoknak a cikkeknek termelésére és forgalombahozatalára, amelyek ma keresettek, és amelyek ma rendszerint sokkal drágábbak, mint voltak bármikor. Bizonyos, hogy a vállalatoknak valósággal erkölcsi kötelességük volna ma. hogy tisztviselőiket segélyezzék, hiszen óriási háborús nyereségükéi semmiesetre se érnék vagy érték volna el akkor, ha nem volnának odaadó, munkás, szorgalmas tisztviselőik. A béke idején a vállalatok azzal indokolták a kis fizetéseket, hogy nekik nagy kockázatuk van, hiszen anyagot kell vásárolniok, amelyet nem biztos, hogy leidolgozhatnak, vagy nyereséggel eladhatnak. Ez az aggály ma nem állja meg a helyét, mert ma minden anyag kell. A vállalatok üzletmenete tehát teljesen biztosítva van akármivel I dolgoznak. Annál kevésbbé vau azonban biztosítva az alkalmazottak megélhetése, mert hiszen a spekulánsok ma teljesen lehetetlenné teszik a szolid megélhetést. A vállalatoknak utánozniok kellene az állam példáját. Az államon sokkal nagyobb terhek lekúsznék ma, mint Q §y nyereséges üzlettel foglalkozó magánvállalaton, és ha az állam ennek dacára tud segíteni az alkalmazottakon, kötelessége volna ugyanez a magánvállalatoknak is. Ha ezeknek a magánvállalatoknak a maguk eszéből nem jut egy percük és egy fillérjük sem arra. hogy alkalmazottaikat segítsék, akkor az államnak kell gondoskodnia arról, hogy a vállalatok hadinyereségükből, amelynek adója úgyis nagyon kis százalékos, juttassanak alkalmazottaiknak is annyit, amennyiből legalább ideig-óráig segíthetnek magukon. Es ha adják, akkor adják ezt minél előbb, mert ma minden perc késedelemmel többet kell adni segélyül, hogy a segély valóban segély legyen. TÁRCA. — Elbeszélés, — lila : r;.r.i?:r.; i:r._'--:l Xj«.vira. . . . Most Mády György beszélt: — Vagy busz esztendeje már lehet a dolognak. Zoltay Feri meg én, együtt laktunk egy kis hónapos szobában, a Ferencvárosban. Csinos, takaros, kis szoba volt, bár a konyhán keresztül volt a bejárus, de ez, abban az időben, semmiképpen sem zsenirozott bennünket. Nagyon jól emlékszem most is a vasárnapi káposztaszagra, a srófnélküli filggőlámpára, mely tulajdonképpen csak szobadísz volt, s a johblal mellett álló széles díványra, melyen néha együtt heverésztünk Feihi'l. Ks mialatt bét krajcáros dohányból gyúrtuk a cigarettákat, arról beszéltünk, hogy mikén) fogunk berendezkedni, ha megjön az a húszmillió, melyet á'hatatos kifutással és makucs, törhetetlen hittel mindennap vártunk. Mar három napig laktunk szobánkban, mikor eg)szer a. konyhán keresztülmenve, véletlenül megpillantottuk Maii kisasszonyt. Maii kisasszony egy hosszú vasalódeszka előtt állt és a tüzes vasat egy teher szoknyán húzogatta, |simogatta. A bevizezett vászon sistergett a tüzes vas alatt, Mari pedig hirtelen lelénk fordította a tejét. .Jóságos, barátságos mosollyal üdvözölt bennünket, mi pedig lekaptuk a kalapunkat és mindketten mélyen elpirultunk. Nem vagyok olyan ostoba, hogy megpróbáljam lenni Maii szépséget. Lehet, hogy nem is volt szép. mit tudom én? Zoltay Feri sem tudná, ha megkérdeznétek töle. Elég ez, hogy ö vjlt az első tisztességes fiatal nö, ki utunkba akadt. Mégis, csinos, kis. szőke fejét és édes mosolygását nem nagyhalon szó uélküi. A teremtette, ! azt hiszem, kissé túlságosan gömbölyű volt, de ezt a bírálatot csak most találtain ki, akkor?... Hiszen mondtam már, hogy ö volt az eisö fiatal leány, ki utunkba került. Az ismerkedés ezekben a körökben nem szertartásos, mint teszem a spanyol udvarnál. Maii iánk mosolygott >' ezzel rendben volt a dolog. Ne tessék semmi rosszat gondolni. Tóth Mari tisztességes, becsületes icány volt. de ez a mosolygás éppen úgy kidukált a ixobauraknak, mint n siólnélküli liiggóláinpa. meg a széles díványnak. Meg aztán lehet, hogy tetszettünk is neki, felismerte bennünk a jó liukat. K naptól kezdve estéinket mindig aTóthué szobájában töltöttük. Itt aztuu megtudtuk, hogy Mari kisasszony a Schwarcz és Gutmunii czég női divattcililében dolgozik. Nem ismertük ugyan e derék czég vezetőit, de határozott respektussal viseltettünk u fiatal Schvarcz iránt, a ki szigorúsága mellett és igazságos és méltányos ember, ellenben szivünk teljes erejével gyűlölték az agg Gutmaunt, ezt a vén gazembert, ki egyszer. — mint Tóthué elbeszélte. — a sötét folyosón megcsípte a Maii kisasszony állat. Mari este hat. órától kezdve és vasárnaponként szabad volt. Ez idő alatt mi mindent elkövettünk szórakoztatására. Bevallom, ebben Zoltay ügyesebb volt. Akkoriban valami rendőri riporterrel kötött barátságot, ki gyakran elkérte szamara az újság jegyet. Természetesen Maiit bocsátottuk a földszintre, nu meg a karzat 1 állóhelyről leslük, hogy mulat a mi kis szőke barátnőnk. Tóthué ugyanis nem jött velünk. A derék asszonyt kilenc Óra után leküzdhetetlen álmosság fogta el és még egy országos veszedelem sem bírta volna ébren tartani. Leányát mi gardíroztuk. Mondhatom, s.iba semmiféle hercegkisasszonnyal nem bántak nagyobb tisztelettel, mint a hogy mi bántunk Tóth Marival. Inkább I megfojtottuk volna magunkat es egymást, minthogy egy illetlen szóval is megbotránkoztassuk a leányi. Pedig ebben az időben húszéves, léha jogász-gyerekek wltuuk.