Pápai Lapok. 42. évfolyam, 1915

1915-04-04

XLII. évfolyam. Pápa, 1915. április 4. 14. szám PÁPAI LAPOK Pápa város hatóságának és több pápai s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség ét kiadóhivatal : Ooldherjr Gyula papirkereskedése, Kö-tér 23-ik szám. Telefen. 112 ízám Felelés szerkesztő és laptulajdouos: GOLDBERG GYULA. Klfiiizetések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára : ppész évre 11 kor., félévro 1 k., negyedévre 3. Nyilt-tér soronként 40 tillér. — Eiryus szám ára 3U ílll. Húsvét. Szinte el is íelejtettiik, hogy ünnepünk van. Ma nincs ünnepnap, ma nincs hétköznap, ma csak véres, irtóztatóan véres egyforma napok vannak, amelyek csak halottak és sebesültek számában, meg a harc hevességében különböznek egymástól. Ünnepnap? Munkaszünet, békesség, áhítat napja? Hol vannak ezek a napok? Hol lehet ma ünnep, mikor százezrek hullatnak könnyeket, mikor szünet nélkül dul a vad, fékezhetetlen harc millió és millió ember között. Nehéz ezekben az időkben elvonatkoztatni magunkat az egyes napok véresnél-véresebb fordulataitól és mozzanataitól, nehéz nem a harctéren küzdő és szenvedő rokonainkra gondolni, nehéz nem szenvedni, nem hallani az ágyudürgést, a fegyverropogást és nehéz áhítattal elmerülni a legszebb, legmagasztosabb hitregébe, iejébe is elmerülni. Pedig ma, ezekben a vérzivataros, bufelhős napokban még sokkal nagyobb jelentősége van éppen a húsvét ünnepének, mint bármikor máskor. A húsvét története, regéje sokkal találóbb a mai időkre, sokkal közelebb valónak érezzük magunkhoz, most, mint eddig bármikor. Mit tudtuk, mi, a mai nemzedék könnyelmű, minden lelki szépséget félvállról vevő tagjai, hogy mi a/ a keresztrefeszités, mit érezhetett .Jézus a keresztfán, mit érezhetett isteni teste, isteni lelke, mikor levették a keresztfáról és milyen hatalmas erő kell ahhoz, hogy sirból kikeljen és feltámadjon valaki, még ha Isten fia is. Ma mindnyájan keresztre vagyunk feszítve, ma mindnyájan lelkünk mélyéig érezzük a keresztrefeszi fettség irtózatos fájdalmait. A nagypéntek, sötét, fekete szenvedései ma beborítják mindnyájunk lelkét, ma érezzük, tudjuk, mit szenvedett helyettünk, értünk Jézus Krisztus. Es ma tudjuk, miért néma, csöndes gyásznap, a Nagypéntek, amikor Jézust levették a keresztről, hogy nagy kő alá, hideg sírba betegyék. A keresztrefeszités szenvedései után, hideg sir, nagy kővel testünk felett, irtóztató szimbólummal tűnik fel. De a Nagypéntek fekete napja után ragyogó éji világosságként tűnik fel nekünk a Húsvét rózsás napja. Na^y erő, nagy lelkierő kell a feltámadáshoz, talán még akkor is, ha nem fektetnek le bennünket hideg sírba és ennek a nagy erőnek- meg kell lennie, ez a nagy erő megvan bennünk. A feltámadás ragyogó szimbólumából azt kell kiéreznünk ma, hogy minden erőnket össze kell szednünk, hogy minden erőnket meg kell tartanunk arra az időre, amikor lekerülünk a. keresztről és újra talpra kell állatiunk. Mi ugy érezzük ma, hogy a megpróbáltatások, a szenvedések, a kereszt minden csak edzi a wzivünket. gyűjti az erőnket ehhez a feltámadáshoz. Azok a nagy szimbólumok, azok a hatalmas érzések és példák, amelyek nagypéntek és húsvét kettős ünnepéből kiáradnak, csak megerősítik bennünk azt a biztos tudatot, hogy lesz meg egyszer ünnep a világon. Idegbetegségek a háborúban. Mindenkinek van olyan hadbavnnult ismerőse, aki idegbetegséggel vagy idegsokkal tér vissza a harctérről. Kbböl sokan azt következtetik, hogy a háborúban több az idegbetegek száma, mint békeidőben, sőt sokan olyan idegbetegségről is tudnak, amiket éppen a bábom okoz. Dr. Birnbaum Károly neves német elmeorvos, most egy hosszabb tanulmányban foglalkozik ezzel a kérdéssel. Szerinte a háborúnak nincsenek különös betegségei, hanem ugyanazok az idegbetegségek fordulnak elő a háborúban, mint békében, sőt arra siucs bizonyíték, hogy háborús idökbeu több volna az idegbeteg, mint a békés napokban. A hadseregben a hadilétszám és a békelétszám közti különbséggel egyáltalában nem arányos a betegségek emelkedése. Az lS70-es háborúban összesen ,'iHi elmebeteg katona volt ami egy fél ezreléknek felelt meg. Ha ehhez hozzászámítjuk az idegbetegeket is. akkor 2% azokuak a katonáknak a száma, akik epilepszia* JT* JE^L Vasárnap reggel. Vasárnap reggel . . . Kinézek szobámból... Látom a nyüzsgő embertömeget, Amint rohanva-rohan szerteszéjjel, Küzdve keresni meg a kenyeret. Még vasárnap is . . . Nem pihennek ma sem, A kenyér üzi, kergeti őket. É* amint hosszú soraikat nézem, Szivemből sajnálom szegény küzdőket. Lassan, idővel éu is bejutok majd A küzdőknek végtelen sorába S engem is a kenyér, kettőnk kenyere •Szigorúan kerget a munkába. De ugy-e Kdes, vasárnapon reggel Mindketten mégis templomba megyünk S kérjük az Isteut, hogy a jövő héten Legyen mindennap puha kenyerünk. L-l /-s. Ődöng a lelkem. Ődöng a lelkem a tó fölött. .. Szennyes, hináros tó fölött. A suttogó vizén sirályok titokzatosan lebegnek, messziről nézve mind táncoló, incselkedő sirénuek látszik. Remegek . . . Maradjak, forduljak vissza? Hallom a tónak vak papanaszát; hangtalan zokog, jajgat s millió fájást lop lelkembe, ődöngő lelkembe . . . Olyan nehéz, sejtelmes ez az éjszaka. Mintha ezer szerelmes lélek olvadt volna szét a levegőben. A sötétlő fák, suttogó lombok, titokzatos magányu padok boldog és megsiratott csókokról regélnek. Csókokról, amiknek danája még itt rezeg, hullámzik; azok a bűnös és szent, tavaszi levegőben megtisztult szerelmek becézett, édes szülöttei. Olyan éjszaka ez, mikor a legléhább térti szemében is a meghatottság csillog s fehér vágyakkal gondol asszonyára. Az álmaim jutnak eszembe. Álmaim, melyek neveltek s jobbá, nemesebbé, tökéletesebbé tettek, s mégis csak vesztemre voltak. Különb lettem azoknál, akik közé kerültem, akik aludtak, míg én éltem .. . Az álmaim jutnak eszembe. Almaim egy csendes kis házról, csókos kis lámpáról, hosszú boldogságról. Kdes boldogságról, szerelmes csókokról, meghitt, zavartalan napokról. Nem jó világba jöttein. Kár volt felébredni. Olyan szép volt, olyan jó volt aludni s álmodni. De már késő. Felébredtem s már is temetésre kell készülnöm. KI kell temetnem mindent, leszámolni az Élettel. Csak tengődnöm kell már, s élni az üres, sivár napokat, csak lenni, mert — muszáj. S olyan szomorú megelégedettség ömlik végig lelkemen s nem várok senkit éi semmit. Néha mégis. Várom Ót vissza, vágyom utána . . . írok neki, hivom. Kérem, hogy szeressen. Mert nem tud szeretni. Nem ! Nem érez. nem éltet, nem csókol. — nem tud hát szeretni. Csak még egyszer itt lenne! Megkinoznám azért, meggyötörném. Nem, nem igaz, csak hazudom. Nem igaz! Csak simogatnám, csókolnám, csak kicsi és jó lennék, nagyon-nagyon jó. Nem bántanám, csak .szeretnem. Hiába várom pedig. Messze van ü, nagyon messze . . . Mire odaér hozzá a lelkem Az írásban, nem találja meg, nem borzngatja meg es nem rázza föl. Meesze vau Ó. Csak percek, halvány peroek jönnek és én megyek velük. Rimánkodva, sápadtan, összetörve, életet kérve Csábítom . . . Elébe hivom multunk minden ragyogó jelenségét, hogy bóditaa meg. Hogy miuden bol-