Pápai Lapok. 42. évfolyam, 1915

1915-03-28

XLII. évfolyam. Pápa, 1915. március 28. 13. szám PAPAI LAPOK Pápa város hatóságának ós több pápai s pápa-vid' ki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Goldberg Gyula papírkereskedés?, Kfi-tér Üíi-ik azáin. Telexen. 13.2 tzam Felelős szerkeszt,', ós laj tulajdonos: GOLDBERG GYULA. Előfizetések én birdetéai dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: egész évre IS kor., íélévre 6 k., negyedévre 3. NyiH-tér soronként 40 fillér. — Egye* szám ára :I0 tili. A hus. A háború természetes és logikus következményeit minden ember szó nél­kül türi. Áldozatokat mindenki szívesen hoz, ha közügyre hozza. De jogosan föl­háborodik mindenki, ha a hozott áldo­zatok értéke mellékcsatornákon magán­zsebekbe folydogál. Már pedig az élel­miszerek mód feletti gyors megdrágulá­sáról nem lehet azt állítani, hogy min­denkor a háború kikerülhetetlen követ­kezménye. Van természetes drágaság és van mesterségesen csinált. Az utóbbi ellen joggal fölháborodik a közönség és kötelességszerüleg kell eljárnia a ható­ságoknak. Az élelmiszerek árhullámzása egyáltalán nem természetes nemcsak Bu­dapesten, hanem az egész országban. A búzától a kukoricáig, a liszttől a főzelé­kekig és a marhától a disznóhusig oly horribilis áremelkedés mutatkozik a köz­élelmezés egész vonalán, ami gazdag •agrár-államunkban érthetetlen. S most néhány nap alatt oly drágaság állott be a húsban, mely a háború mai stádiumá­ban abszolúte nem indokolt, ennélfogva nem is jogosult. Mindenféle hus méreg­drága, — csak az emberhús olcsó. A közönség tehát felháborodva keresi, hogy ki a bűnös az élet mesterséges megdrá­gításában. Es keresi az utakat, amelyek­ben orvoslást lehetne találni. Az az ut, amit a buza a termelőtől a malmon, a kereskedőn, péken s a köz­vetítőkön keresztül megtesz, míg kenyér formájában a vevő kezébe kerül, nem hosszú, de sok ezüstpénzzel van kikö­vezve, AZ az ut pedig, amelyen a falusi szarvasmarhából és disznóból a közvetí­tőn, mészároson és hentesen keresztül fővárosi beefsteak ós sertéskaraj lesz, még rövidebb, de ez már drága arany­nyal van kirakva. A haszon itt már túl­haladja a legöregebb uzsorások rekord­ját. Az eleven állathus ára a háború kez­dete óta 80-100 százalékkal emelkedett, de az áremelkedés a legutóbbi egy hét alatt hatvan százalékot tett ki. Már ma­guk a mészárosok is megijedtek ettől az uzsorától s azt mondják, hogy lete­szik a bárdot, mert a mai árakkal már igazán a közönség húsába vágnak. A közönség is följajdult Budapesttől Bécsig s több helyen hangoztatják a hus-bojkott helyes iels'/nvát mert ilyen gonosz lelkű áremelkedésre csuk a fogyasztó­közönség sztrájkja lehet a válasz. De a baj gyökeres orvoslásának kötelessége a helyi hatóságok és a kormány között oszlik meg. Ma még sem a háború időtartama, sem az állati eledelek mennyisége nem teszi indokolttá a húsárak mértéktelen emelését. Itt tehát oly mesterséges akció­val állunk szemben, amit a hivatalos ha­talom gyors lecsapásával lehet csak ki­védni ós megtorolni. A baj gyökere ott van, hogy a termelőtől a fogyasztóig sok közvetítő kézen megy keresztül ná­lunk minden áru s tegyük hozzá, hogy sok közvetítőnek olyan piszkos, ragadós keze van, hogy a legtöbb hasznot ma­gához akarja ragadni. A falun panasz­kodik sok gazda, hogy szükségében ol­csón kellett eladnia mindenét, a városi ember pedig panaszkodik, hogy drágán vesz mindent, l'ersze, mert közbül áll a közvetítő kereskedelem, az ügynök s az alkalmi kereskedő, aki fölhajtja az árakat. Ennek a közvetítő kereskedelem­nek normális békés időben megvan a maga jogosultsága is, hivatása is; de most, a háború szűkös napjaiban, nem lehet hasznot nyújtani a rideg spekulá­ciónak, különösen nem akkor, mikor ilyen szemérmetlenül él vissza a kény­szerhelyzettel. A közvetítő kereskede­lemnek ma nem lohet helyet a4öj a mi | bel ső, házi forgalmunkban, legfeljebb az 'áilatbeliozatalnál tölthet be hivatást, mert, mindenfelől hangzik az óhajtás, hogy szükségleteink fedezését behozatallal s esetleg a behozatali vámok elengedésé­vel is lehetne és kellene biztosítanunk. A közönség husbojkottja minden­esetre ajánlatos légyver, amellyel rövid időre megbüntethetjük a tnlélelmes kap­zsiságot; de gyökeresen nem orvosolja TJL Szivembe láttam ... Tele van a lelkem emlékekkel . . . Minden régi időkre emlékeztet . . . Ilyenkor látom : mivé lettem, mi vau mögöttem, mi van előttem, Sze­retnék nem lenni, szeretnék pihenni, semmiről nem tudni, mindent elfeledni, megsemmisülni . . . Távolokba uézek . . . Nézem a felhők futását, villanását távol villámoknak, messzi mezőség csil­la násiit, vizeket, amik messze rengenek s távoli he­gyeknek kékes fényét... Nézek ... Álmokra ... Régi ködökbe veszve ... Messze . . . messze . . . Kelekre, ahol nyarankint hevertem, uocákra, hol valakit vártam. Régi szóra, régi esőkra, rég kiégett könnyre . . . Szeretek nézni mindent, amit a multak em­léke font át. Szeretem nézni a tájat, hol gyermek­éveimet éltein; szerelem gyermekkoromból 'a mé­neket . . . Szeretek mindent, ami már távol, amin hűvös raesefátyol leng, amely sohasem lebben föl egészen, hanem mindent félig titokba rejt. S mint valami ó-zenéló'óra dallama, ugy zsonganak a tit­kok a szivemben. Halkan . . . Távolok álmait ze­nélik .. . Az élet igen sok szenvedést kíván . . , Újból fáradt, beteg vagyok. Régi sebek mind kiújultak ... S nagyon fájnak ! . . . Végtelenül szeretnék valakit látni! Sokáig beszélni vele, sokáig hallgatni őt; nem vigasztalói, csak együtt siratni egy életet, ami még nem volt az enyém s már is mögöttem van és amit nem le­het elfelejteni . . . Szeretném őt látu'! Öt, akiért éltem-haltam, akit mindentől óvtam. Aki mellett oly szép, oly kedves volt ez a esunya élet! Akit napestig be­céztem. Aki mellett ji'tszottam a keservvel . . . Akit nem tudok feledni ; aki miatt nincs éj­jelem, nincs nappalom. Akinek az emléke lievit... Bánatos magányomban üditöleg hatnak lel­kemre az emlékek, de oh mint őrlődik a lelkem'.'! Vájjon ráismerne-e arcomra a szomorú voná­sok alatt, amik rávésődtek ?! Ks meglátom-e és mikor?!... / Oh, bár hallhatnám hangját, bár élvezhetuéin jóságos szép szemei lágy mosolyát! Mennyire tud­nám magasztalni, dicsőíteni! Hiszen egyedül ö tölti be egész szivemet! Csak az becses és szent nekem, ami az ő drága, bájos és igézetes lényében engem elbűvölt és örökös rabjává ejtett. Ar. a különös varázs, amit éu benne istenitek és nz extázis izzó hevületével imádok. Ové minden gondolatom ! Szerelmes szivein miuden váu'ya. min­den gondolata szüntelenül nála és vele vau . . . Most is hozzá simulok s ölelem, csókolom hosszan, forrón, szerelmesen. Vájjon megérzi-e t . . . Oh, mily kétségbeesett, milyen szomorú va­gyok! Pedig mily rózsás reménnyel néztem a jö­vőbe'.'! Oly biztosan festettem elém jövőm boldog­ságát, hogy kegyetlen, szivet-leikettépő csapás rám nézve a nem teljesülése. Eletem végéig boldogtalanná vagyok téve, mert ugy szeretem, ugy imádom, oly forrón, oly mélyen, áhítattal, hogy ezt az érzést szivemből ki­tépni soha nem tudom. Csak még egyszer szeretném la'tui! . . . Néha keresem; megindulok lassan... Bejárom a rétet, a ligetet. Nézem a kopár tájat, a ködben usző tá­jat. S halkan hullanak rám az esőcseppek. S oly jól esik olvanaor sírni! Megállok az utszélnél. Némán. A lombtalan, öreg hársak alatt. S újból megerednek a könnyeim ... Majd kissé fölvidulok s azután megint sírok; si­ratom őt könnytelenül, hosszan . . . Edes epedéssel van tele a szivem . . . Boldog, mámorító emlékezésekkel . . . * * Este, este szeretek mindent, amire a lámpa fénye süt. Benyitok halkan kis szobámba; meg­gyújtom a derengő lámpát. Ks elnézem az árva, a sárga láugokat, amelyek égnek bezárva és maguk­«

Next

/
Oldalképek
Tartalom