Pápai Lapok. 41. évfolyam, 1914

1914-07-19

XLI. évfolyam. Pápa. 1914. július 19. 29. szám PAPAI LAPOK Pápa város hatóságának és több pápai s pápa-videki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Ooldherg üywla papirkereakedése, Kő-tér 'Jű-ik szám. Tcl:f:r. 11C ezána. Felelés szerkesztő és laptulajdonos: GOLDBERG GYULA Klőllzetések éa hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára : egész évre IS kor., félévre k., negyedévre 3 Nyilt-tér soronként 40 fillér. — ügyes szám ára 30 fill Mentőakció. A magyar ipar és kereskedelem talán még sohasem volt olyan kétségbeejtően rossz helyzetben, mint ma. Minden pang, minden hanyatlik és azok. akik valamit értenek a konjunktúrákhoz esak azt tudják mondani, hogy még mindig rosszabbodni fognak a viszonyok. Ez az általános nézet és a nézet már maga is elegendő ahhoz, hogy a gazdasági életre káros és rossz befolyást gyakorolhasson, hogy súlyos teherként nyomjon le minden készülődő tervet, minden próbálkozást, minden vállalkozási kedvet. Amikor az a rohamos közgazdasági hanyatlás, amelyet annyira érzünk, mostanában megkezdődött, akkor mindenki azzal a magyarázattal szolgált, hogy ez a háború következménye és a feszültség következménye és a külpolitikai bonyodalmaké és más hasonló dolgoké. Most azonbau tul vagyunk a háborún, tul vagyunk a bonyodalmon, eszünk és gondolkodásunk most már ugy van felhúzva, hogy nem is lehet és nem is lesz háború és gazdaságilag még mindig sülyedünk, hanyatlunk. A magyar közgazdaság olyan, mint egy halott test, amely a saját súlyánál fogva lassan-lassan sülyed mélyebbre, feneketlen, mérhetetlen mélységekbe. Most már az irányadó, vezető emberek és tényezők is észrevették ezt a hihetetlen hanyatlást és természetesen mentő-akciófélébe akarnak fogni. Ettől pedig nagyon félünk. Tudjuk, mit jelent egy magyar mentőakció. Annyi bizonyos, hogy egy ország gazdasági helyzetén komoly és céltudatos akcióval segíteni lehet. Hiszen a külföldi kormányok is miud támogatják iparunkat |éa kereskedelmünket, de ezt a támogatást valóban altruista-érdek vezeti, eltekintve a mély és igazi szaktudástól. Nálunk azonban, ha a kormány tényleg komolyan is akar valamit tenni a lakosság érdekében, odaáll elébe egy hatalmas és kikerülhetetlen moloch, a nagybankok kartellje és neu engedi, hogy a kormány esetleg nemes és hasznos intenciót keresztülvigye. Most, mikor e héten szóba került, hogy szükséges volna valami mentőakció, természetesen a nagybankok rögtön megtalálták a mentés módozatait abban, hogy az állam segítse emelni a tőzsdei árfolyamokat, ami magyarul annyit jelent, hogy az állam adjon pénzt, ismét pénzt a nagybankoknak. Hogy a nagybankok mit fognak tenni a pénzzel, azzal azután sem a kormánynak, sem a közönségnek nincs mit törődnie. A nagybankok tehát ujabb érvágást akarnak eszközölni az államon, olyan érvágást, amiből egyedül csak nekik lehet hasznuk. A közgazdasági életen igazán nem segithet az, ha a nagybankok papírjainak árfolyamai emelkednek. A magyar közgazdaságon erélyes és komoly iparfejlesztési akció segithet ós a többtermelési akció konzekvens keresztülvitele. Ez segíthetne, ha a nagybankok engednék. Amig azonban minden mentőakció csak abból áll, hogy a kormány a nagybankokat tömi pénzzel, addig a magyar közgazdasági élet sülyedését és válságát | nem lehet megakadályozni. Vándorló magyarok. Az iskolák bezárása után aktuálissá válik a nyaralás kérdése. A polgári életnek is szinte megszokott követelménye már, hogy egy-két hétre kiragadja magát minden ember a megszokott mindennapi munka köréből és elvonuljon valahová pihenni, vagy szórakozni, ami szintén pihenés számba megy, mert hiszen uj dolgok látása felfrissíti az agyat, munkaképesebbé teszi lelküket. Az idén ugylátszik, uem oly nagy a népvándorlás a mostoha időjárás és még mostohább gazdasági viszonyok a levegőtlen városban marasztották annak lakosságát, habár igy is elég tekintélyes számú a vándorló magj'arok serege. Az osztrák tengermellék, Svájc havasi vidékei, Osztrákország hegyes-völgyes részei már is hangosak a magyar szótól s bizony-bizony ilyen tájban a nyári hőség idején jobban ismerik a költekező magyart külföldön, mint itthon a hazájában. Ez kétségtelenül nagy baj. Ha a sors keze Szahara homoktengerére vetett volna bennünket, ha életünket egy kietlen temészeti szépségekben szűkölködő országban kellene tengetni, érthető volna, hogy pihenés és szórakozás céljából a külföldet kultiváljuk és gazdagitsuk TÄRCÄ. ES TEII. — Pedig Ság Mihály ugy éreste és ugy tudta, hogy az ac ö baja, hogy nagyon is tudja, mi ac élet. Hogy ac élet, ec a nagy éa bolond sürgésforgás semmi, esak a szépség ér valamit. (Talán ec se a többinél, de Ság Mihály lelkében még voltak szépségek, még tudott akarni és akart valamit ac élettől, mert még látott benne titkokat.) És látta, hogy a nevetés a szépség, mart oh nevetni mindenki nevet, éa hogy csak a magánosság, a szomorúság és ac anyaság a ssépség. A többi, ec a sok céltalan oél, ami után elvakulva a maguk kicsiségétől futunk, rohanunk, a többi ac utálatosan igaz igasságok, amit a nagyképűek életnek hirdetnek és prédikálnak: mind semmi. És Ság Mihály magános volt, egyedülvaló, szomorú volt a boldogságától és erezte ac anyaiág lácát is, mert szépségektől éi melódiáktól volt terhes a lelke. Még egy dolog van ac életben, ami icép: a bizonytalanság. Hiszen az egész élet nem egyéb, mint várása ac eljövendő bizonytalan dolgoknak és a bizonytalanul jövő bizonyosnak: a Halálnak. Bizonytalan volt ac élete és a lelke is Ság Mihálynak, hogy sokszor szeretett volna hangosan fölsírni, mert valami nagy, fojtogató keserűség ssorongatta a torkát és félelem, vad, dühös és kétségbeesett félelem. Es ennek igy kellett lenni, mert Ság Mihály a kiválasztottak közé való volt, akiknek szenvedni kell. A meghatározások, a biztosságot és a nyugodtságot gyűlölte Ság Mihály, és mégis vágyott utánuk, vágyott valami bictos nyugodtság után nagyon fájó és nagyon zaklatott napokon és ilyenkor érezte, hogy még szenvedni sem érdemes, ét élni, éa örülni sem érdemet, mint act ac élet papjai tanítják, oaak egy érdemet van az életbe: tarokba állni, meghúzódni szépen, csöndben, hogy valahogy észre ne vegyen bennünket ac élet éa igy élni. Már megérezte, hogy egyszer ugy it oaak erre kerül a tor. Mikor tcenvedni már nem tudunk, mert nagyon it tele van a tcivünk szenvedessél, élni (ugy, ahogy prédikálják) tcintén nagyon nehét lenne, mert annál jobbak, oh talán betegebbek vagyunk. És ekkor félre állunk. Néha, nagyon ritkán ugy vissta-vittza gondolt az ezelőtti életére, amelyik nyugodt volt, tiatta, átlátszó ét ctak nagyritkán került egy-egy kérdét elé és az elől ie, nehogy zavar esték, nehogy uj dolog történjék (hogy félünk eleinte az újtól f) kitért. És mott? Azt hitte: bübájot titkok megfejtője lesz a nagyváros éa percről-percre uj titkokat rakott beléje amik megkínozták Ság Mihály ugy érezte ilyenkor, hogy ecek a titkok már fájnak neki, hogy ec már tok, hogy et nagyon nagyon fájt, és hogy ennek másképen kellene lenni. És voltak napok, amelyeken mintha ki zökkent volna Ság Mihály magánosságából. Ilyenkor érezte, hogy más világba csöppen át, ahol az embereket olyanoknak látja, mint rózaavizben fürdÓ aranyhalakat, akik úszkálnak, örülnek éa nevetgélnek. Ám mádkor ét ez gyakrabban fordul elő — nagyon, nagyon ceunyáknak éa rosszaknak látta őket ét örült, hogy kiszabadult közülük ez újra meg újra megutálta őket. Es voltak napok, a legnehezebbek, a kételkedésnek napjai. Mikor igy azólt magához Ság Mihály lattól reszkető hangon: — Mt es? Hogy igy élek bután, elkeseredve ét belemerülve a magam oktalan fájdalmába? — Jaj mi ec? Miért áltatom magam éa miért hazudok magamnak! Mi ez, amit én mott élek?