Pápai Lapok. 41. évfolyam, 1914

1914-04-12

gadtatást, mintha illő mezben jelenik meg. A külső miatt nem ritkán a belső is kivül marad az ajtón, nem eresztik be. Nem az a kalapács sújt nagyot, amely salakos részecskékkel van összeforrva, hanem az, mely tiszta, acélszerü szilánkokból tömörült egybe. A rozsda, a durvaság, kikezdette sajtónk jelentékeny részét is. Az uj törvény nagyot csap most reá, akkorát, hogy e rozsda lehull róla. Nincs okunk sajnálni ennek pusztulását. A sajtó küzködését akkor kiséri rokonszenv ha az mindig nemes marad és oly tereken mozog, amelyek közérdekű jellege nyilván való. Fegyvertárából is a terror minden revolverét kivetnie kell. Az olvasó a közérdek leple alatt is hamar felfedi a magán célok elbujt ingerét s annál hiúbb erőlködés előtte nyilt magán célt elhelyezni akarni a közérdekek alakjai közé. S ha még ezen kivül az ijesztgetés vont csövét is látja a kezedben, — megutál, elszalad, magadra hagy. Az ellen meg jogos lángra gyúlva tiltakozik, hogy házi szentélybe, magánélete elkerített körzetére, ujságadósi vágyból lábad betegyed. Amely sajtó az ő igazságának támasztékait itten keresi és innen veszi elő a közérdek szempontjából is a sajtó hivatásának magasztos voltából is méltó arra a tilalomfára, amelyet az uj törvény állit az efféle extra vaganciák ellnn. Mi a sajtót a mindig szomjúhozott igazság védelmezőjének, az emberiség leghatalmasabb és Icggyőzedelmesebb oktatójának tartjuk. S ha hivatása magaslatán tud fennmaradni, ha a gyom föl burjánzását terein elharapózni nem engedi, ha külsőleg és belsőleg az elődök nemes nyomdokain halad: semmiféle törvény, de meg a poklok kapui sem vesznek erőt rajta. Ébredő. Húsvéti elmélkedés. Nem egészen véletlen, hogy a generációkra olykor századokra vagy évezredekre kiható vallási üunepek mintegy szimbolizálják a természetet. A megújuló a teljében levő. az őszülő és elmúló természetet hirdeti vagy kiséri egy-egy ünnep. Bármit is mondjanak a kutatók, hogy a vallás nem egyéb, mint egy bizonyos államrend érzelmi eszköze, az bizonyos, hogy nem pusztán ezt a célt szolgálja. Csak egymás mellé kell állitanunk egy vallásos embert és egy atheistát és nyomban meglátszik a hatás, amely a vallásos emberben a kultusz nevelése által megnyilatkozik. Ne értsük félre a mondottakat. Valaki lehet vallásosság nélkül is a legerkölcsösebb ember, lehet szinte példaadója azoknak, akik erős hivői egy-egy positiv vallásnak és megfordítva egy-egy positiv vallásnak a hivői, a fanatikusai lehet olykor a gonoszság mintái is. Attól van most szó, hogy azoknak, akik életükben mint erkölcsi alapot a vallás szabványait vették, hogy azokban fokozott mértékben vau meg az igazságszeretet, a könyörületesség, a béke iránt való hajlam és sok minden olyan tulajdonság, a mely főszellemi eszköze a lelki műveltségnek. A vallás igaz, hogy tisztára erkölcsi fogalom. De amint az erkölcsösség gyakorlata hozzá van kötve bizonyos anyagi támasztékokhoz, akként a vallás is odatapadt ceremóniákhoz és intézményekhez, a melyek támasztékát képezik. Igen jelentős támasz az ünnepek. Az idők végtelenségében egyes határokat jelölnek és az emberi elmének jól esik a visszaemlékezés. Leghatékonyabb ünnepnap a húsvét. Egy gyönyörű világot átfogó és az emberiség örök óhaját kifejező ünnep ez. Aki ember élt, annak jól esik a visszaemlékezés, aki élni óhajt, annak jól esik a remény. A húsvét a föltámadás szent napja. A természet is feltámad ilyenkor halottaiból. Leveti magáról az elmúlás hideg leplét és teljes pompályában mutatkozik. Az összefüggés ünnep és természet között annyira nyilván való, hogy ezt magyarázat nélkül is érzi az ember. Vagy hogyne érezné ki a természet megnyilatkozásából az emberi lélek megnyilatkozását. Hiszen e kettő között a kapcsolat olyan, mint az ok és az okozati összefüggés. Ámde húsvét ünnepe, nemcsak az egyes ember öröme de. nemzeteknek is a boldogság egyik forrása. Ama nemzetek, melyek még nincsenek a szabadság birtokában, e naptól reményt és bizodalmat várnak, amelyek pedig kiharcolták maguknak a demokrálizmust, azok hálával gondolnak a szent napra. Nekünk magyaroknak kétszeres okunk van arra, hogy húsvét ünnepét a csöndes szemlélődés, a remény és a hála érzeteivel ünuepeljük meg. Mert még nem teljes a mi föltámadásunk. Bizonyos, hogy hálát adhatunk a gondviselésnek, a miért idáig hozta nemzetünket. Hálát azért, mert nem engedett eltemetni bennünket abba a hullámsírba, amelybe nemzetek vesztek el már. A húsvét éppen ez okon számunkra a hála ünnjepe. Hálát ad minden vallásos magyar ember, hogy nemzetét ilyen hosszú és viszontagságos időkön keresztül is megtartotta. De a reménység ünnepe is a húsvét. Mert a feltámadás utáni élet még nem egészen az, mint amilyennek lennie kell. A nemzetek életében nincsen megállás. A fejlődés nagy folyamata megnyilvánul mindenfelé és nem áll veszteg egy percig sem. Minden beteljesült remény egy itt jobb reményt von maga Tegnap, kiüti ültem egy padon ott a liget fonnyadó fái alatt. Ültein éa .-utam ! Es jüttek emberek. Ajkukon gúnyos, int mosoly ült; a szemük kacagott! Engem nevettek 1 Szerettem volna felkapui egy kést és megülni őket. Vérükbe akartain fürdeni; abban a sötét bűnös vérbeu. Először a szivüket akartam kitépni, hogy ujjamon a sötét meleg vér-csep égjen. A zulun letapostam volna a porba és szennyes sárrá lett volna az a nyomorult szív, az ember szive. De jöttél te hatalmas Isten I Karom megragadtad és benyomtál oda a lábuk elé, mint egy nyomorult férget. Az emberek lábai elé. Ereztem arcomon a véremet és egy uagyot akartam sikoltani; lefogtad ajkamat. Es az emberek azok a büoös nyomorult kutyák tovább nevettek . . . A sötét eget hosszan hasította meg a villám kékes tüze. Utána rettenetes, forrongó dörgés. A dörejbe belevegyült az örült kacajjá . . . A szent sirnál. Legenda. Irta: Braun Félix, Franciaország egy távol esö falujában egy Etienne nevü pásztortiu élt olyan egyforma és csendes életet, mint amilyen egyforma és osendes a mező, a melyen bárányai legeitek. Egy este, egy csillagos estén, a midőn a mezőt átszelő folyók is olyanok valának mint a folyékony ezüst, történt, hogy a pásztortiu uagyot álmodott. Azt, hogy király tett és hogy fejét fejedelmi korona fedte. Az álom arról kezdődött, hogy Etienne sátorában elfogyasztván kenyér és szalonuából álló egyszerű vacsoráját, elmondta u hálaadó imát: „Jer Jézusom és légy vendégem" — és hirtelen ott állt Jézus mellette, barátságosan köszöntötte a pásztoríiut és melléje ült. A megváltó arcát egy kis szakáll környezte, arca beesett volt és szemei tétováról! néztek ide s tova. A pásztorfiu nem állotta Jézus tekintetét'szemeit lesütötte és annyira elfogult lett, hogy a kérdés, a mit a megváltóhoz akart intézni a torkára forrt. Csodálta, hogy Jézus glória nélkül jelent meg, holott a képeken rendesen rajta van a fejet övező dicslény is. Es ahogy elmerült gondolataiba a fin a Megváltó elkezdett beszélni. A fiúnak ugy tetszett, iniiitha a távolból harangszó hallatszanék és mintha a templomban egyszerre megszólalna az orgona. Et>nnc — szólt a Megváltó engem nagy baj ért. A legnagyobb a mi valaha ért. A mióta a bitetlenek urak a szent városban, azóta nem jönnek hozzám a gyermekek és én magamra vagyok hagyatva. Gyakran ugy érzem, hogy a vágyódás haugján kell hívnom őket, de hosszú az ut és ők vezető nélkül uem merik megtenni azt. Azt hiszem, Etienne, hogy sokan vannak, akik hozzám jönni kívánnak és dioső dolog lehet hozzám hozni őket. Annak pedig aki őket felhozza hozzám a templomba, álma teljesülni fog. A pásztor fiún édes fájdalom cikkázott át, szólni akart, de akkorra a Megváltó eltűnt már a szobából. És amint kunyhójának ajtaját kinyitotta, hogy lássa az utat, amely Jézushoz vezetett, fehér ruhába öltözött gyerekeket vett észre, akik némán álltak egymás mellett és szinte ugy látszott, hogy reá várakoznak. Etienne megijedt. Majd ugy tünt fel neki, mintha két fehérkéz megfogta volna őt éa az égbe repítette volna . . . Erre fölébredt és látta, hogy sötét éj vagyon . . . Ablaka előtt bükfák álltak, melyeknek lombkoronáját nem mozgatta meg a nyári szellő. Etienne kilépett a szabadba és bezárta maga mögött a kunyhó ajtaját. Sietve ment a pia. felé, ahol keresztelő Szent János szobra állt a melynek talpazatát! még ott voltak a koszorúk fonnyadó virágaikkal. A pásztor gyerek elővette furulyáját belefujt és a nóta csudálatos visszhangot keltett aa éjszakában. Félelmetesen és lassan hangzottak a hangok és lágyan terjedtek az alvó vidék fölött, majd széjjel folytak, miként széjjel folyik a kék köd a nap feljöttével. Mindig ujabb nótákat fujt Etienne, mig az egész tanít megvarázsolta és ac emberek süni tömegekben jöttek a piaora.