Pápai Lapok. 39. évfolyam, 1912
1912-10-13
százezredes hűségért, odaadásért, lelkes bátorításért, amelyet asszonytól kaptak, — a nő felfelé törekvő haladásának utjara vetnek. Bizonyságul ime az 1897. évi XXXIII. törvénycikk 5-ik szakasza : „Az esküdtek jegyzékébe nem vehető fél az, aki nyereségvágyból elkövetett bűncselekményért volt elitéivé, aki hivatalvesztésre, vagy politikai jogai gyakorlatának ideiglenes fölfüggesztésére volt elitélve, — aki szabadságvesztés végiehajtása alatt áll, aki ellen büuvizsgálat folyik, vagy vád alá van helyezve; aki csőd, gyámság, vagy gondnokság alatt van, aki testi, vagy szellemi foglalkozás miatt az esküdt kötelességeit teljesíteni nem képes, — és a nő, bárha a törvény előírta minden minősítése meg is van." Ugyanezen ez alapon tagadják mag tőle a váltsztói jogot is. Amit e paragrafus mellé mint indokolást felhozunk, — hogy: „az asszony elhanyagolná gyermekeit, ha (öt évben egyszer, egy naprab elmenne szavazni," vagy, hogy : „a választójog végeredményben vallástalanságra tanítaná öt" — vagy (ez a legcsodabogarasabb!i hogy: „a választói jog egyenértelmü uala a szabad szerelemmel". . . ezeket ugyhiszem egytől-egyig csak mint curiósumot érdemes meg is említeni. — Tehát, nem e mende-moudák ellen, hanem a fentebb idézett paragrafus ellen kell küzdenünk. Mert nem igaz, hogy a nő — eo ipso, már neménél fogva — olyan veszedelmes, mint a gonosztevő, olyan ostoba, mint a krel.in és olyan megbízhatatlan, mint a kiskorú | vagy kiskorusitott.) Nem igaz. De, ha igaz, akor miért szenvedjeu épen olyan elbirálást, épen olyan bűnhődést, éjjen olyan semmibevételt és épen olyan „kordába tartást," mint azok? Akik arra a kongresszusra jönnek, egytől-egyig belátták, hogyha ez igy volt eddig, - nem lehet igy ezután, mert a nő is kiuött a kiskorúsággal járó kényszerek alól, épen ugy, mint ahogy annakidején a rabbszolga és a jobbágy kinőtt. — Akiket azon a kongresszuson látni fogunk a Zelma Lagerlöfök, az Olive Schreiuerek, a Mtue Curiek fényes bizonyságai annak, hogy a nő követelheti mindazokat a jogokat, melyek az egész embert megilletik. Ezek között a jogok között első helyen áll, tulajdonképeu a kulcsa valamennyinek a választói jog. Ezért küzdünk érte ; és e küzdelmünk eddigi visszatérjek:, az expressz viruló lapnivukoü szagul dott, melyek nagyban emlékeztettek szép hazám róuaságaira. Az aszfaltos országutakkal ketesztülkasul szeldelt zöldmezőkön fehérruhás emberek dolgoztak — nem aratókat értek, kérem, hanem tennisszező cricket-, fooot-, base stb. — ballozó szegény népet s közben egymást kergették a jellegzetes vörös tégiaházakhói álló városkák, melyek annyira hasonlítanának gyermekjátékokhoz, ha nem volnának oly nagyok és tiszták. Végre rövid 1 és fél órai zakatolás utáu befutottunk Southamptou egyik pályaudvarának üvegfedele alá és most az ismét csalódó nyájas olvasó kétségkívül azt várja, miiit fogom éu „thalatta'° kiáltással üdvözölni a kikötőt, melyről ha nem is éppen errőli már néhai emlékű Schiller oly szépen mondta, hogy „der 8chifié mastenreicher Wald." Még ha tényleg lett is volna I» IInem valami ges«:tilkuiáió hajlam, se tehettem volna, lévén a tengerpart a várostól egy kissé távolibb és a vasúttól egyáltalán láthatatlan ; knlöinben pedig egy modern kikötő doekjaival, elevátoraival, mólóival és minden komplikált és diiTereiiciált berendezéhdvei oly nehezen áttekinthető szerverei, mely leg ke v éshbé sem nyújtja a régi árboevitorlásvilag festői képét. Itt érti meg az ember igazán, miért nem képezi a gőzhajó a festészetuek oly kedvelt tárgyát és hogy még Turnev és Segantini meglehetősen modern tengeri képein is esak vitorlásokat látunk, melyek mindenesetre iinpozáneabbak, mint a füstokádó kémény és a Maruoniárboc. Beletörődve a változhatatlanba elindultam „'engert keresni" útközben mérgelődve azon a babouás előítéleten, mely szeriut kikötővárosnak okvetlenül piszkosnak kell lennie. Aki ezt komolyan veszi, nézze csak meg Southamptou ragyogó tiszta | nyílegyenes utcáit, repkénnyei és virágokkal befuI totl rózsaszínű vagy világosszürke házait és viruló j parkjait, melyek inkább előkelő fürdőhely képét I nyújtják, közben szük, zeg-zugus mellékutcácskák I ősrégi házakkal, melyek talán még bajosabbak mint a modernek, egy remek ódon csúcsíves városház, néhány gót stílű templom bámulatos üvegmozaikokkal és fafaragványokkal, legélénkebb cáfolatául annak a második előítéletnek, miutha a gótikának a németek lettek volna a legnagyobb mesterei. A legkisebb angol városbői sem hiányzik néhány ilyen tökéletes csúcsíves épület. Most egy másik pályaudvar elé érkezünk, melynek rengeteg csarnoka ínögül végre olyasvalami integet amit sok jóakarattal „masleureieher Wald"-nak lehetne nevezni: ezek a Marcoui-rudak. Egész közel lehetnek, gondolom és megkettőzött, lépésekkel indulok feléjük, de csak folyton vasnti épületek és beláthatatlan sintenger között botorkálok; végre egy kapu és az előtte álló uemezsisaku rendőr végképp utamat állják. Vájjon mégis nyerne az öreg lord ? Hirtelen mentő ötletem támad: kiveszem angol újságírói igazolványomat, melynek láttára a rendnek szigoru őre szalutálva kaput nyit és én minden különösebb emóció nélkül bejutok a világ egyik legnagyobb kikötőjébe. Még mindig nem láttam egy csepp vizet sem. Körülöttem mindenfelé beláthatatlan sintenger tolongó vonatokkal, raktárépületek, melyek mögött most már ijesztő óriási irányokbau meredeznek a kémények és árbocok ; az elfödött horizontnak sajátságos határolatlansága sejteti, hogy tenger mellett vagyok. Egy épület mögött valami fekete gömbölyded óriás test nyúlik égnek : megközelítem ; a test uiiudig hosszabb lesz ; most már egészen kilamtakozik: egy hajócsavar, majd látszik az egész fara; most már teljeseu mellette állok a parton és látom a szörnyeteg fél testét, hogy az egészet láthassam, végig kell sétálnom a keskeny partszegélyen, melyen közvetlenül fekszik. Hosszan nyúlik el roppant fekete teste három emeletnyi nblaksoraival, egymás felett intő fedélzeteivel; a Mareoni-rudakról lobog a fehércsillagos zászló és a fekete alapon arany betűkkel ragyog neve „Majestio." A világ egyik legnagyobb gőzöse, a 41.000 tonnás White-Star hajó mely osak 12 lábbal rövidebb a rettenetes véget ért Titauicuál. Eppeu Amerika felé utrakészeu áll; rengeteg kéméuyei már fekete füst és feliéi gőzfelhőket boosájtanak ki; egyik végénél egy emelő daru egymásután lódítja a vaggonnagyságu málhausmnókat toronyiuagasságba; középen kárpittal bevont hidou lépegeinek nagy peckesen az elsőosztályu utasok, egy részük már be is rendezkedett az összehajtható fedélzeti székek birodalmában, unott nemtörődömséggel fogadva a tisztek obligát udvarlását. A másodosztálynak egymás hegyéu-hátán tolongnak, hordárszámokat ordítva és mindenféle jegyek utáu kapkodva, mig a „fedélküzi" jószág már jó előre betereltél vu kuksol szegényes oók-iuókján, a vállalkozóbb szelleműek tapasztalatokat gyűjtve a fedélközi sportok mint szénlapátolás és burgonyaIgWÜU*. . .* De luúr H férj. lia szowil tréfásan i» df akaratban nagyon is komolyan erősítette „nekem olyan asszony kell, ha beteg is keljen lel." stb. stb. Egész mulatságos szemel vényeket lehetne ilyen dalba kikristályosodott világ, — nem ! háztájnézetröl összeróni. Mind azt bizonyítaná különben, hogy nálunk nagy átlag fellogásában — a nó csak mint szerelmi objectuin, mint házi bútor, mint szüksége rossz, vagy pedig — jobban tuodva : tehát - mint családtag bir létjogosultsággal. De zokon veszik tőle, ha eldiferenciázódott egyéni é'etet mer élni. Ugy tartják helyétivalónak, lia megelégszik „önfeláldozó jó anya; önfeláldozó derék feleség; önfeláldozó gyermeke szüleinek, u vagy pedig: igénytelen, szorgalmas és háromszor önfeláldozó „szegény rokon" marad. Csak a/. Istenérl ne jusson eszébe r • '..oji.i-! . . . Akik azonban az l'Jlíliki kongresszusra jönnek, azok már agytől-egyig továbl) mentek köveléseikben, s azt mondjuk: a nő, ha körülményei ugy hozzák, ösztönszerűleg lesz önfeláldozó, — t's: családtag, de keli, hogy egyébb is legyen, mégpedig, és mindeutiekelött: teljes értékű egész Cinber. X* csak kötelességtudó, hanem felelősségérzettel, öntudatosan, célirányosan a közérdeket is átért ö, átérzö, szolgáló, s igy a tökélesedés felé törekvő egyén. # liogy ezt mind a választójoggal reméljük megvalósítani ? . . . — Hát igen. Mert nem azon múlik, hogy a nőnek nincs választójoga, hanem azon, hogy azt a választójogot megtagadják tőle. Maradiságból ? CsökönyösségböJ ? Előítéletből? Félelemből? Indolenciából? Irigységből? Bosszúból? vagy rosszul alkalmazott gyámkodásból teszik-e? nem kérdem, de tudom, hogy ma mar mesterséges és mesterkélt és azért naprólnapra kegyetlenebbé válik az a gát, amit a nők politikai felszabadulása útjába tesznek. Mert mivel lehet felnőtt, iskolát végzett, józan embertől megtagadni azt, hogy hazája törvényeibe — izokba a törvényekbe, melyeket neki is tisztelni iell, melyek adott esetben öt is épp,ugy sújtják bar soha sem védik ugy, mint honfitársait) — ía azokba beleszólást követel? Mivel lehet azt óle megtagadni? Azzal, csakis azzal, hogy odaítaljak, odasorozzak, oda kényszeritik a nőt, a lülyék, a gonosztevők ós a kiskorúak szégyen•soportj.tt.oz. . . Es tényleg ez az a gát, amelyet i férfiak valószínűleg hálából mindazért az óvinega könyöradom.iuyuk BZÓrásái s eg.\ öseppet sem kell csodálkoznunk, ha még a látszókig tehetősebb polgártársak ke riilui így ekéznek a fel Állított urnákat, vagy persellyel közeledő hölgyeket. Itt, a jelen esetben azonban félre kell tenni minden nehézséget. Még, ha ugy kell kölcsönbe venni, szánjon néhány fillért minden ember a „Tűzoltó Otthon" javára. Ezt a perselyt nem szabad elkerülni, ezt direkt fel kell keresni. Emlékezzünk csak vissza az augusztus 20-án városunkban lefolyt tűzoltói ünnepségekre! Mily pompás, mily szép •oltminden! Színház, templom, étterem, indóház, piactér, mulatókert egyaránt tanuja volt. annak, hogy nagyközönségünk meleg rokonszenvvel viseltetik derék tüzoltótestületünk irányában. Ám lássuk most, meddig terjed ez a rokonszenv?! Mert ha ezt a rokonszenvet igen belül viseljük, nem sokat ér. Ne csak elméletben, hanem gyakorlatilag is rokonszenvezzünk a tűzoltókkal, kiknek ne csak szivünket, de tárcánkat is nyissuk meg. Fel tehát, s adakozzunk a „Tűzoltó Ott hon 4 * javára ! Ot világrész asszonyai. in.-.: Szikra (grof Teleki S.indorné.) Magyarországon még solia sem volt olyan érdekes és tanulságos kongresszus, mint a milyen 1918. június bávában Budapesten készül. A nők választójogi világszövetségeitek Vll-ik kongreszszusa ez. Krdekes, inert öt világrész társadalmának színe-javát gyűjti össze fővárosunkban, és tanulságos, mert egészen uj látókört van hivatva a magyar társadalom gondolkozásában megnyitni. A magyar ember ugyanis eddig (tisztelet a kivételnek!, a nőt csak ugy: — népdal szempontból tekintette, érdekelte. A szerelmes ifjú muzsikaszó mellett dicsérgette a „barna kislány csókra termett száját", s őszintén elbúsulta magát, ha alkalma jött felsóhajtani, hogy „szép asszonynak jónak, jó járású lónak, kar megöre-
