Pápai Lapok. 37. évfolyam, 1910

1910-01-23

amilyenre a pénztárak taglétszámuk arányában jogosítva vannak. A közgyűlésen megválasztott igazgatóság megválasztása után csakhamar megalakul, elnököt és alelnököt választ, aztán gondoskodik az orvosi egyezségek végleges megkötéséről, a szükségesnek mutatkozó tisztviselői állások végleges szervezetéről és a felsőbb jóváhagyással szervezett állásoknak szabályszerű betöltéséről. Ezeknél azonban a szerzett jogok feltétloniü respektálandók lesznek cs a felsőbb hatóságoknak is gondot kell majd íorditaniok arra, hogy jogtalan mellőzesek elő ne forduljanak és amenynyiben mégis előfordulnának, azok felsőbb beavatkozással reparáltassanak. Ea majd ha mindezek megtörténtek, csak akkor lesz a pénztárak végleges átalakulása az egész vonalon befejezettnek, az autonómia pedig teljesen kiépitettnek tekinthető. De persze, mint mindenhez, ehez is idő kell. mert az egész ország kerületi pénztárainak átszervezése nem oly kis munka ám, mint amilyennek némelyek gondolják. Panama-láz. Egy idő óta a magyar társadalmat s közéletet furcsa betegség ingta el. Furcsának nevezzük, noha épen olyan joggal undoritóuak is mondhatnók. Az emberek egymásközti érintkezésében bizonyos hidegség, tartózkodás figyelhető meg, melynek közvetlen okozója a bizalmatlanság, aj gyanú a félreértés. Mindenkiben gazembert látunk, vesztegetőt pauamistát. Ha valaki ismerőseink közül, valamely szállítást nyer el, valamely kedvező üzlethez jut, ha tényleg megbízhatósága, vagy képességei előre látható eredményekkel járt, akkor mindjárt ott szállong kö.'ülölte a gyanú sötét árnyéka, mely mindent sötét szürke színbe von s mely azonnal meggyanúsítja még a legtisztességesebbeket is, azzal, hogy az elért eredményt nem tehetségének, nem képességének köszönheti, heuern azt valamiképen kijárta, kivesztegette, kipanamázta. Panamista! Ez ma minden közéleti tevékenységet kifejtő polgártársunk hízelgő jelzője. Senki sem gondol avval, minő megbecstelenítő, minő lealacsonyító megbélyegzést követnek el ezzel. Kein gondolnak avval, hogy a terjesztendő hír, ha még oly csekély tájiból is merit, mindig talál hiszékeny lelkekre, a kik azután továbbterjesztve az aljas rágalmat, végtére olyan feneket kerítenek annak, hogy végeredményben még az is hitelt ad a gyanúsításnak, akik különben teljesen s jogosan meg van annak ellenkezőjéről győződve. S vájjon honnan az erkölcsök, a közéleti leromlás, ez elfajulása-'! Minek tulajdonítsuk, ezt a minden egyéb csak épen nem magyaros szokásnak térhódítását?! Miért pusztít ez a gyanúsító láz, ez a hátmögi politika közéletünkben ? ! Mi fertőzte meg annyira társadalmunkat, hogy minden lelkifurdalás nélkül szolgáltat ki tiszteletreméltó egyéneket a megvetésnek, megbélyegzésnek a közutálatnak. Nem törődik azzal, hogy soha senki elégtétételt ezért néki nem szolgálhat, mert mindig lóg akadni s nem is egy, aki dacára a cáfolatoknak még mindig inkább a rágalomnak, mint a védekezésnek ad hitelt. Hiába bizonykodik az illető hiába ig zolja aktákkal, tanukkal, okiratokkal, intakt, tisztességes eljárá-át, a gyanútól kikezdett közvéleményt már nem tudja megmásítani s egész élete végéig viselni kell majd azt. a keresztet, mit a könnyelmű rágalom, a gyanúsítás • megbélyegző szándék reá sütött. S most éli fénykorát a patiamaláz. Ma mindenki, kinek tisztességes nyakkendője, önérzetes fellépése s esetleg képzettsége, tehetsége magasabb a célok s dolgok enihetésére, azt már megtámadja a pauamaláz, hogy rövidesen kivégezze s átadja a közmegveté#nek. Vájjon rendjén van-e ez a dolog ? ! Kulturáltamban, müvolt országban szabad ilyennek megtörténnie?! Szabad azokat, kik a társadalmi életben, a közéletben szerpet játszanak, csupán azért, mert képessigeik orre predesztinálják, mert meg van minden uualitikációjuk arra nézve, hogy tényleg szerepet játszanak a társadalmi s ezzel egybefüggő közéletben. Erős tisztító áramlatra vau szükségünk, mely elsöpri ezt a felesleges, a közéletre mázsás sulylyal nehezedő pauamalázat. Tűnjön el a magyar közéletből a könnyelmű gyanúsítás, a mindent megrágalmazni óhajtó durva törekvés, hogy egy szebb jövő, egy boldogabb korszak válthassa fel ezt az áldatlan minden elöhaladást, minden fejlődést meggyilkoló beteges állapot, mely nemcsak a közéletben érzeteti pusztító, a soivasztó hatását, hanem egész társadalmi életünket megmételyezi. Ha ezt elérhetjük, ha csirájában meg tudjuk fojtani azokat a baktériumokat, melyek a pauamalázat éltetik, akkor talán mi is jobb időket remélhetünk 8 az országra is jobb napok virradhatnak, a mai szomorú, sivártalau minden kilátást nélkülöző, sötét jelennél. A vajgyár. (Válasz liáródi Géza tejszakértö ús legajahb papai publicista urnák tisztelettel — Helyben. —) Mielőtt a nevezett — publicistának felcsapott — ui mik érdemileg megadnánk a választ, hogy el ne felejtsük, ide írjuk Báródi Géza ur latin classikus citátumát, de mindjárt magyarul, hogy ö is megértse; és elmondunk két anekdotát: „Valahányszor az igazság fejét felemelte kezdtek a szamarak ordítozni szerte." Ha az ö cikkében — értjük alatta az elsőt — annyi tudás, — tehát, annyi igazság is — lett volna, mint amilyen ügyesen és szépen van fordítva az eredetiből a fent idézett két sor, ugy most nem iruók ide az igért két anekdotát, melyek épen az ö citátumáról: a szamárról jutnak eszünkbe. I.i Dolgozik egy cserepes egy háztetőn. Arra megy egy építész s amint feluéz a cserepesre, látja, hogy rosszul rakja a cserepeket egymás mellé. Nem tudja megállani, hogy megjegydidereg, aki reszket, mint az ablak előtt álló kis feny"'fa, amelyet a szél idu-oda rázogat. A gróf odamegy a báróKÍsasszonyhoz, megfogja jéirhideg kezét és a szamébe néz. Es a szelidtekiuletü őzszemekbeu könnycsepp csillog. A gróf megrendülten nézi a könnyes szemeket. — Kisasszony, bocsásson meg szokatlan eljárásomért és ne idegenkedjék tőlem. Igaz, őszinte vonzalommal közeledem ön'iöz és csak egy célom lesz az életben, hogy önt Isjldoggá tegyem. Becsületszavamra ígérem . . . No ne féljeu tőiéin, meglátja boldoggá teszem. És a sápadt arcú bárőkisasszony nem szólott ttemmit sem, csak nézte, nézte, mint kavarja a viharra fajult szél a szelid fehér hópelyheket. • * A táncterem tele volt jókedvvel, tele volt mámorral. A cigányzene ugy részegitett, mint a gyöngvö/ö pezsgő. Az egész táncterem pezBgett a jókedvtől. A fehérarcú bárőkisasszony arca is kipirult. Kék szemei ragyogtak. Es szerelmesen nézett táncosára. Arra a másikra, akiről annyit ábrándozott . . . Akire csak most mert gondolni, amióta masnik szánták. Es Endre, a fiatal ügyvéd is mámoros volt a kék szemek ábrándos sugaraitól. Az ő lelkében is vihart gyújtott a mámorító zene. És hogy most karjai közt érezte, akit el kell vesztenie, lángolni kezdett ereiben a vér. A gróf pedig ott állt egy sarokban és némán nézi ezt a kinos vergődést. Hogy szerethetik egymást ! . . • Milyen szerelmesen néznek egymás szemébe! Mii ven boldogok lehetnének! És a grófnak eszébe jutott az igéret: — ígérem, esküszöm, hogy boldoggá fogom önt te un ! Hogy ki van most pirulva az a sápadt arc! 11 ii ez az ö boldogsaea! . . . Tekintete véletlenül egy tükörbe tévedt. . . egy romot látott benne . . . önmagát. Szegény gyerim k ' A túlsó sarokban az öreg báró integet feléje. Jobb szemével a leánya felé kacsintgatott. Mintha küldené: Menjen mar a leányához ! A gróf mosolyogva intett igent. Csakugyan a bárókisasszonyhoz lépett. A szép gyönge kis leányka isinél remegni kezdett, mint az a kis fenyőfa, mikor a vihar hideg leheletét érzi. A gróf pedig nem ia hozzá, hanem a táncosából fordult, aki a hattyúprémes legyezővel legyezgette. — Uram egy perere ! És a gróf karonfogta és magával vitte. A bárőkisasszony pedig reszketett félelmében. Szemeiben ismét köunyek ragyogtak. Area még halaványabb lett . . . Szerette volna Endrének mondani, maradjon. De nem tudott szólni. Félig aléltan támaszkodott a pamlagra. A gróf pedig izgatott hangon szólt Eudréhez. — Uram ön nagyon sokat tánoolt ma a bárőkisasszonnyal. Endre hirtelen kirántotta kezét a gróf karjából. — De uram, mi jogosította önt fel . . . — Eu vőlegénye vagyok a leánynak. — Igaz! Ön elég vak nur.; volt e fiatal leány kezét . . . — Hohó uracakám! Ön olyan ügyben avatkozik, amihez . . . — Amihez nekem jogom vau ! — Ab ez meglep! Ha azabad tudnom, honnan vette ön ezt a jogot ? — Szeretem! Érti, szeretem. És esküszöm, bogy mielőtt ön . . . — Csak lassan, csak lassan. Ez még nem jog. A kérdés az, hogy ő szercti-e öut? Es ha igen. — Pedig én őt hoMoggá akarom tenni. — És azt hiszi, hogy tudná? Külöubeu is előbb velem kell számolnia! — Majd számolni foguuk! Adósa bizonyára nem maradok ! — Biztosíthatom, hogy én sem! — Majd elválik! Most azonban, hogy bárókisasszonyt hosszú tárgyalásunk ne nyugtalanítsa, kérem térjünk vissza. — De kérem . . . — No, no, csak nyújtsa a karját. Mikor odaléptek a remegő leánykához, Endre hirtelen kirántotta a karját a gróféból, aki nem tudott egy mosolyt v isszafojtMii. — Báróné, monda a gróf, emlékszik mit fogadtam önnek, midőn édes atyja, az én jő Stefi barátom . . . A leányka feje lehanyatlott, mint egy tört virágszál. — Megfogadtam önnek, bogy boldoggá teszem. Ugy-e? Nos hát itt a pillanat, hogy igéretemet beváltsam Kisasszony, boldoggá tudná öut tenni at a fiatal ember? Zavartan rándultak meg a leány selyempillái. — Nem értem. — Csak annyit mondjon, igen és azé lesz. Inkább sóhaj volt a válasz: — Igca! — Csak ezt akartam tudni! Karját az Endre karjába fűzte és a báró elé lépett vele. — Megígértem, hogy leanyod.it boldoggá teszem. — Nyugodt vagyok, hogy szavadat beváltod. — Nyugodt ia lehetsz. íme beváltom. Meg-