Pápai Lapok. 36. évfolyam, 1909

1909-03-07

Koldusok. Azt olvasom, hogy Parisban egy koldus, aki rrár nyugalomba vágyatt. az újságokban eladásra hirdette azt a helyet, a hol kéregetett. A hely, amely a Quartier d'Etoile egyik forgalmas sarkán volt, számos koldus-jelöltnek szemet szúrt s igy csak természetes, hogy a közzétett hirdetésnek megvolt az eredménye. Kisebb-nagyobb összegeket kínáltak érte és a nyugalomba kívánkozó koldus természetesen annak engedte át, aki a legtöbbet adta. Elvégre neki egészen mindegy volt, hogy ki következik utána. A két koldus - a távozó és az érkező — szempontjából tehát a didog rendben volna, igán ám, de nincs rendben az adakozó közönség szempontjából, amelynek már lehúzott és még több ízben lehúzandó bőrére kötik az ilyeu üzleteket a koldus urak. Mert mit adott el a penzióba vonuló koldus az ö jogutódának í Eladta neki a klienseit. Eladta neki a vén kisasszonyt, aki a jótékony filléreiért vőlegényt vár, eladta az öreg nénikét, aki az örök üdvösségét váltja meg részletekben, eladta azt a csinos színésznőt, aki a koldus által igért százszoros visszafizetést naponta szátnonkéri az Úristentől, eladta azt a kis diákot, aki ö centime-ért el akarja kerülni a szekuudát es eladta a többit mind. akik arrajártókban nem szokták elmulasztani az adakozást, Persze arról egyik sem tud, hogy a rovásukra milyen üzletkötés történt. Talán észre sem veszik a változást Hisz magának a koldusnak személye nálunk nem játszik szerepet. Mind* egyik egyformán rebeg köszönetit a nemes adomán v éi t. Es ezzel a koldulás valósággal bevonult a kenyérkereső pályák sorába. Jövedelmezőség tekintetében nem is uz utolsó közöttünk. Vannak koldusok — eaért a példáért nem kell Páriába fáradnunk - akik naponta megkeresnek annyit, amennyit egy közepes ügyvédi iroda, vagy orvosi praxis jövedelméé. Es amellett nem kell Lótzűfutniok, nem keil a fejükéi töriiiök. csupán egy hely ben türelmesen ülniök. Télen ugy bcbiirkolóziuik a rongyaikba, hogy kevésbbe dideregnek, mint préniéshitiidas joltevöik. A mi a táplálkozásukat illeti, szolgáljon jellemzésül egy érdekes eset, amely néhány évvel ezelőtt történt Budapesten. A Ferenciek terén kéregetett egy béna koldus. Arra ment egy úriasszony s egy pénzdarabot csúsztatott a kezébe. Es tovább sieteti. Csak egy negyed óra múlva vette észre, hogy a koldusnak egy krajcár helyett tévedésből egy húsz koronás aranyat adott. Visszasietett a koldushoz és kérdőre vonta, de ez váltig esküdözött, hogy csak egy krajcárt kapott. Az úriasszony nem hagyta annyiban a dolgot és jelentést tett a rendőrségen. Másnap kihallgatták a közelben székelő többi koldust, de ezek nem igen tudtak számot adui arról, hogy mit kapott a szomszédjuk. L nyeges vallomást csak egy öreg koldus asszonytett, aki azt vallotta,-hogy az illető koldus azon a napon — pecsenyét ebédelt. Ez fontos vallomásnak látszott. De a látszat, mint annyiszor, ezúttal is csalt. A terhelt koldus ugyanis számos tanúval hitelesen bebizonyította — és ez nem mese! — hogy ö mindennap pecsenyét szokott enni, abban tehát, hogy ö azon a napon pecsenyét evett, senki semmi feltűnőt nem láthat. Íme, nem kell tehát féltenünk a koldusok gyomrát snni. Azzal a büvészláinpassal. amellyel olykor sétautra indul a szociológus, érdemei volna egyszer váratlanul bevilágítani a koldusok nagy birodalmába. Ez uz átható sugár ugyancsak ijedt arcokat világítana meg. Lenne köztük lutko/.ás. kapkodás, visitás, mankók hajigálása és fa-lábak repülése. A nagy leleplezés ugyancsak sok kárt okozna a hivatásos koldusuknak. De ón azt hiszem, kar lenne a bűvésxlámpást ily feladatokra használni. Az Uboldoaok nagy társadalmának megfenyít é-e nein I társedalomtodós feladata, hanem a — rendőrségé. K.J. TOLLHEGYGYEL. Mikor az asszonyok egymásra haragszanak. Egy kis vidéki városban, bogy hol, az mellékes, valami nein sikerült táncmulatság uiaii a társaságbeli asszonyok csúnyán összcharagudtak egymásra. Persze ebből az általános asszonyu»>boiuból a férjek is kivették részüket, ők azonban, mikor már saját asszonyaikkal nem birtak, a kaszinóba mentek lutnpolni. Ebben a habom diban esett meg az alábbi jóizü eset: Kop, kop! Az ajtón kopognak. — Ki az? — Nyissa ki szép asszony! — Ilyenkor?Hova gondol? Lefekszem, épen a cipőmet búzom le. — Engedje meg, hogy segítsek magának. — Szemtelen ! Takarodjék ! — Szeretem magát és a férje most a kaszinóban van. — Szeretnék olyan valakit látni, a ki engem nem szeret. — Meg tudnék halni magáért. — Éljen, vagy haljon meg, mit bánom én — Fiatal vagyok. — Es ostoba. Távozzék! — Szép vagyuk. — Szép alak. igen! Menjen már! — Qaadag vagyok. — Es buta. Takarodjék, vagy a cselédemet hívom! — Eu vagyok az ön legjobb barátnőjének, Gombos Paláénak ;tz udvarlója. — Ej, hát míéri nein mondta ezt mindjárt? — szóit a szép as-zotiy és kinyitotta az ajtót. e Egy fiatal jogász, a ki a vidékről jött a fővárosba. ot« beleszeretet t egy tiatal kóristaláuyba éa hevea felbuzdulással nyomban feleségül akarta Venni. Megírta aa aaetet anyjának, a ki rögtön tudakozódni kezdett a lányról. Minthogy a kapott értesítések nem voltak ínyére, kapta magát, féljött Bndapeatre és beállított abba a házba, a hol jövendőbeli menye lakolt. — Itt lakik N. kisasszony? — kérdezte a házmestertől. — Igenis — felelte a ház zord őre. — Mondja csak. miféle leány az? — Oh kérem, az nagyon derék, jóságos teremtés. — Igazán? — kérdezte a mama bizonyos megkönnyebbüléssel. — Igen. minden gyerekét maga szoptatta. mertein volna inziii a lelkem üdvösségét is. Mar két éves házasok voltunk és én minden nap luiiai adtam aa Istennők, amiért ilyen jő, szelíd, b

Besges éa szerető feleeégol adott nekem . . . Két nappal szent Iván elolt, június l'íí-éli korán pihenni teltem, mert az igali va-arra barmokat akartam hajtani es éjfélkor ima kelielt keinen,, hogy a s/.eut Ivannapi vasaiig a marhák kipihenhessek magukat. M ét este ayolekat az. agyban voltam és mely alomba merültem. Igen rossz iilinaiii volt s mikor a felesegem fel költött, még gondolkodtam, aa maradjak-a otthon; De sséfl elmentem . . . Hej, csak cl ne mentein volna ! A ven büoős itt egy kimé elhallgatott, tahfa hogy a gondolata i ösaaeezedje es aaak akkor folytatta vallomását, mikor a törvéayazéki elnök, aki ezúttal rOppaet izgatottnak látszott. — oda szólt hozza : — Folytassa, folytassa I — Az. igalí vasalón s/erencses üzletet csináltam. Mind a h t ökrömet majdnem még egyszer anviert adtam el, mint gondoltam. Bohlogao. megeIegedetteB siettem lut/a, Eszternek egy szép Vlgatlót is vittem a va-aimi. A törvényszék elnöke itt megint a szavába vágott, aki mar oly izgatott volt, különösen ha a vén büuös a felesége nevét kiejtette, hogy izgatottsága, amit uala Soha sem tapa-zlaltak, feltűnt a bíráknak is. — Siessen, siessen, — biztatta a vádlottat. — Mikor a páskomnál jöttem, elém állt a tehenesgyi rek. — Gazduram ! Hallotta már az újságot? -• Nem hallottam, feleltein egykedvűen. Hol hallottam volna '.' — A Seregély Miklós itt hagyta a falut, l'gy szokott meg tegnapelőtt hajnalban. — Hal újságnak bizony ez is újság, de nem Veszedelmes, válaszoltam a gyereknek. — Az ám, c.akliogv elment ám vele Eszter néném is, a gazduram felesége, aki elvitte a kis (íuszti gyereket is. Azuta se ettek a cselédek meleg ételt. — Te gyerek! Kitekerem a nyakadat, ha egy szóit mer.-/, még szólni ! — Mán ha agyonüt sem bánom, gazduram, de ez megtörtént. Es nem hazudott. A hazainál tátva-nyitva találtam. A feleségcinuek meg a fiamnak csak a hűlt helyére leltem. Mintha a meiiybolt szakadt volna fölémi ó.-szetöi ve, megsemmisülve éreatam in iramat. Elhagvott az asszo.iyom és nem tudom, hogy Iliiért '.' Nem inertéin az emberek elé menni. Ma-nap a sublóton egy szelet papírt találtam. U irta. (Vak ennyi Voll rajta; „Szeretem .Miklóst ne átkozzon meg." Nem is átkoztam, im-gbie.át ittam neki. ILszen nein tehetett ö róla, hogv mást -/.éretett, nem engem.' tatán rendelése volt, megnv iigodtain benne, de soha sem felejtettéin el. eszembe volt mind e mai pillanatig, mert nagyon szerettem Nem feltein, bogy heh:balok a ampáéba, aaarl iránta való sieretetem életet adott . . . — Térjen már a gyilkosságra! —szólt közbe nvers hangon az egyik hí ró. — Lassanként beletörődtetn sorsomba . . . Egyszer az.lnii valaki hírül adta, hogy a Seregélj Gábor kitagadta a fial az, Eszter «• szöktelése miatt Miklós pedig ettől fogva iitötte-verte az asszonyt, az én feleségemet, akit, mikor már megint, elkeigetelt. Tekintetes bíróság! még esak r«ss/. szemmel sem néztem volna, még csak gondolatiéin átkoztam volna azt az embert, akit a Moeégem szeretett, nálamnál jobban szeretett, de nem tudtam eltiirni, hogy rosszul bánjanak vele. inert nein érdemelte ncg. Tudom, hogy elcsavarták a fejét, tudóin, hogy hozzám vissza kívánkozott, de bizonyául nem inert jönni, félt, hogy én is elkergetem, mint ahogy az a másik elkergette. Motidom, tekintetes hírősig, nem tudom tűrni, hogv aa aa ember roaaaul bánják vele s negyven évvel ezelőtt elindultam, hogy inegtizetek neki! Jártam, sae vacogtam, kitinénél tam hásrál-bázn inig tavaly a tényéresi irtásban rátaláltam és megfizettem neki. — Nem lett v 'Ina jobb, ha inkább a feleségét és a gyermeket kereste volna'.' -- Nekik kellett volna engem felkeresni, ha akkor nem, hat most. mikor a fiam. amint tudóin. éppen i lyaa aagj ur lett tahin, mint a tekintetes ur. — Van még valami mondani valója'.' — kérdi Ba clnoK a vádlottat. . — Igen. Egy kérésem volna. — Es itt a vádlott télig a közönséghez is beszelt. — < In-g • inócr vagyok, nincs mar mit keresnem a földön. Nem tettein rosszat soha. MBa most : előre megtotito't szándékkal megöltem egy embert, aki megszöktette • feleeégemet, hogv aztán kirúghassa. Bűnös vagyok ; akasszanak föl, megérdemlem a kötelet. Egy pilanatig néma csend uralkodott a teremben, azt halk moraj hallatszott, amelyből a közönségnek a vádlott ir.iiiti részvéta és rokonszenve volt kivehet >. Aa elnök felállt, amiből az ítélet kihirdetésére következtettek. Nagy volt azonban a meglepetés, szem szárazon nem maradt, midőn uz elnök a vádlotthoz lépett) keblére ölelte és remegő hangon jelentette ki: — Nem Ítélhetem el ezt az embert, mert ez az ember az én apám ! A közönség zokogott és éljenzett, a bira'k pedig aaak annyit mondtak egymásnak: — .Vemé judex in proprio causa.