Pápai Lapok. 36. évfolyam, 1909

1909-07-11

mt» foglalkozást ínég mindig nem tartják „uri" foglalkozásnak intett hisz nálunk a napidíjas is urnák képzeli magát, az önálló és független, nemzetfenntartó hasznos hivatást betöltő iparossal és kereskedővel szemben) és tetézik ezt a káros és kóros elvakultságukal még felekezeti szempontokkal is, mintha nem éppen társadalmunk egyoldalú (elfogása idézte volna elö azt a sajátszerű és csakis nálunk létező képtelen helyzetet, hogy a kereskedelmi és főképpen nagyipari foglalkozási egy bizonyos felekezetnél tartozással azonosítják, mintha a külföld j kereskedelme nem tanúsítaná, hogy a kereskedelem terén való érvényesülés csakis a komoly, céltudatos, szorgalmas és kitartó munkával párosult nagy műveltséggel és ügyességgel lehetséges fttggetlenttl a felekezeti viszonyoktól. Tartsuk mindenkor szem előtt a német birodalomnak az ipar és kereskedelem felvirágoztatása által elért nagy hatalmát és népességének jólétét. A némel viszonyok e tekintetben még különösen azért is szolgálhatnak tanúságul, mert Németország kedvező előfeltételek hiánya, azaz nagyrészt termékteleu vagy gyenge Imzainu talaja dacára, csakis a népesség kiváló tulajdonságainak és (;z utóbbiak kellő szervezés mellett történt felhasználásának, nevszerint a lakosság céltudatosságának, intelligenciájának, fegyelmezettségének, szorgalmának, erélyének és takarékosságának köszöni nagyságát. Ott nem hogy lenéznék, hanem különös nagyrabecsülésben részesítik a kereskedelemnek és iparnak arra méltó képviselőit, akiknek kiválóságai, mini például egy Thyssen, Rathenau, Haiin. Dernburg stb. elsőrangú társadalmi szerepet visz-j nek. sőt ezek közül az utóbbi jelenleg a kormánynak is tagja. Kz a szerencsétlen felfogás galja annak is, hogy nálunk egészséges alapon nyugvó úgynevezett polgárosztály fejlődjön ki (ezzel a kifejezéssel csak a szokásos felosztás kedvéért élünk és nem az osztályszerü taIgOZÓdáa kiélesitése végett) és innen van, hogy nálunk ma két szélsőség: az arisztokrácia és a munkásság a két konszolidált társadalmi osztály, mig • polgárság, tehát a lakosság zöme, képtelen jelentőségének öntudatára ébredni és magának azt a szerepet biztosítani társadalmunkban, amely erényeinél fogva annyi joggal megilletné. Kereskedőinket és iparosainkat illetné meg ezen a téren a kezdeményesés kötelessége, mert a túlzott szerénység csak az ellenfelek bátorságát fokozza. Nem hallgathatjuk el ehelyütt azt az utóbbi években sajnosán tapasztalt B mindinkább fejlődd megkülönböztetést, amelyet az ipari körökben a saját javukra, de a kereskedelmi osztály hátrányára szívesen alkalmaznak, értékesebbnek és előkelőbbnek jelezvén a termelő ipart a forgalmat közvetítő kereskedelemnél. A kereskedelmi és ipari érdekképviseletnek már többször panaszolt túlságos széttagoltsága mellett csak a közös ellenfelek malmára hajtanok a vizet, ha még magunk közölt is akármelyikünk rovására törekedünk a saját tekintélyünket öregbíteni. Nagyon természetes, hogy mi nem az osztályellentétek fokozását, hanem ellenkezőleg a nemzet egyesítését várjuk a kereskedők és iparosok önérzetes fellépésétől. Az egységes magyartársadalom hiánya kútforrása nemcsak számtalan társadalmi bajnak, hanem politikai és gazdasági elmaradottságunknak is, mert a mai osztályellentétek kizárják az egyöntetű eljárást, holott csakis ilyen módon lennénk képesek külső ellenfelünkkel, vagyis inkább versenytársunkkal szemben győzelemhez jutni! TOLLHEGYGYEL. Ta.

1 pra magyar 1 Egy meleg nyári éjszakán világfájdalmas vasgyári muukások fogyasztották egy óbudai lebujban a hamisítatlan műbőrt. Mikor a hangulat már a lehetó legemelkedettebb volt, egy kóbor színész vetődött közéjük, kinek indítványa, hogy rögtönözzenek egy Petöti-estélyt, zajos helyeslésre talált. Az ix muzsari személyes vezetése alatt rögtön megalakult egy „vad dalárda", a mely kizárólag a nagy költő szerzeményeit bömbölte. Lankadatlanul járta a „juhászleg.-ny, szegény juhászlegény" és a „Hirös város az alföldön" kezdetű dalt. Végre Thália szerzödésnélküli napja megpendítette azt az eszmét, mily derék dolog volna Petőfinek, a legelső magyar anarchistának Óbudán, mely eddig csak a sok zsidógyermekről volt híres, szobrot emelni. Buzditá<sul elszavalta a „Talpra magyart

u-t, „Akasszátok fel a királyokat" * egyéb költeményeket és a felállítandó szobor javára tányérozni kezdetű]; azután saját külön felfogása szerint az „Orült"-et deklamálta el vadul villogó szemekkel és a szavalat hatása alatt esimplickef megugrott A berúgott munkások esak huzamosabb idó utan jöttek rá. hogy Petöli-ulapjuk a mostanában már éppen nem szokatlan módon siukófáltatott el, miért is az elkezelő és ellábaló menekülő után indultak, de már annak bottal üthették a nyomát. Kovács István géplakatos szintén az üldözök közt volt, de mikor már társai elmaradoztak, ö nem hagyta abban a hajtóvadászatot, hanem egyedül toly tattá a nyomozást. Mivel pedig nagyon boros volt. eltévedt és végül egy félig kiáesi iltozott utcába árt, melynek összes bútorzatát egy bérkoesis-ipartársulat tulajdonát képező irombára mázolt láda és néhány karbolos hordó képezte. „Itt az idő. most. vagy .soha!" —kiáltott fel a lelkesült ember — ha az akasztanivaló el is szökött a pénzzel, majd állítok en Óbudán egymagam emlekssobrot* s nagy üggyel-bajjal felmászott a ládára s jobb kezét az égnek emel ve, tedetlen fővel elkezdett harsány hangon szavalni : — Talpra magyar, hí a haza! Magvat- Jó/set m. kir. közrendőr pedig há. tát egy lámpaoeslopnak vetve, nyitott szemekkel I álmodozott a különféle rablógyilkosok és egyéb [elérhetetlen csillagokról, mikor ujabb „Talpra ''magyar riasztotta lel álmodozásából, odalépett IS élő szoborhoz ésjóakaratulag figyelmeztette: — Hát voltaképpen mi S baja vclcm't De csuk annyit mondok, hogy ne rendözzön itt elődeként pedig sot.d végzetein ez az ember ! J Áldozatul estess — öa helyett. Vétkét soha jóvá] Ol in akarta tenni. Nekem se vöt meg a k-moió s •amikor kivetkeztették az uniformisból — a becstelen már nem kellett nekem ! Mert elérte Isten büntetése. Hangát elvesztette, leányáról sohasem gondoskodott. Mar IcbV-en /illle-lnd; indult Készegéa Karivá- . . . Aliból él. hogy fosztogatja a tapasz ta'iitliiu ifjakat . . . Gogoláué lattá, hogy semmi lemenve sincs. Ilit mondjon majd I fiának V Még belebetegszik a isegeey liu! IV. Aznap e-te Flóra és Ilonka sokat tanakodtak i Lankái majorban, Kenn a varosban pedig Gogols i,i ••- g go- ne]c álmatlanul töltöttek az éjt. Csak Rudi te in vésetette el a fejét Vasútra ült, liogv leikeresse bárói Kinghoí Ivánt. KL'> lebiijban meg is találta. Nem sokat beSSelgettek együtt, De megtették azt, hogy vasútra iiitek es már délután ott volt az egykor daliás nhlánus főhadnagy a Lankás majorban. Mosolyogva ezólt: — Ha '-síik az kell, hogy oltár elé lépjünk kedves Fi -M es ,i;iii\i,ni, a.'.o|iltal boldog lesz, én 11 i gtcs/.etn ezt a lépést. Flora ránézett a duzzadt áron, vöröses szemű emberre és összerázkódott az ijedelemtől. Hát ez az a gavallér, aki hálójába kerítette ? Ez az az egy- j kori szép hóditó báró, akinek esubitó szavai elkábították őt'.' Hisz ez mar a leírtak szemetje. Milyen lehet a lelke, ha már a külseje ilyen? Eleseti szólt Flóra: — Es mit kivan tőiéin, ha felveszem a nevet? Mert lusz önnél mindennek ára van ' A züllött tinber hunyorgatott néhányszor, aztáu szégyenkezve motyogta: — Hm'. Hát mégis esak szükség vau i.un'.' Hányszor próbáltam közeledni önhöz. Hányszor kértein a bocsánatát? Es mindannyiszor visszautasított, pedig meghántani mindent, nyomorult koldus' vagyok. Es most mégis akarja a bárói címet és nevemet ? Hahaha! Tudom megveti mindkettői, megvet és utál engem is . . . Meg szeretne fojtani a tulajdon kezeivel, de azért oltárhoz lép velem. Persze! \ hadnagy veje igy akarja . . . — Nos, hát mi az. ára? Meszeljen! Akaija, hogy önre írassam a Lankás-major felet ? A másik léiéi majd én kezelem. Akar e gazdálkodni velem? Ideje, hogy kipihenje magát a jó falusi levegőn. F.s kacagott hozza. A szomszéd szobában erős zokogás hallatszott . . . Flóra besietett a leányához, ki Uudival együtt leste, mii határoznak a szülők. — Hallottad Ilonka? Hallottad? — Es? Megtegyem ? Szólj! Ilonka ráborult anyjára és tebegti : — Mindent hallottam, halálod lenne ez a házasság! Oh, én édes anyám, milyen élet várna mindnyájunkra. Nem megyek férjhez! Ne követelje U i Te se tedd meg ezt a lépést anyám! E pillanatban valaki fölcsapta az ajtót. Itáró Kiugliof Iván állt ott. Miudeu szó a szivébe nyilalott s most azt se tudta miért — látni akarta a kérlelhetetlen bírót. — Csak rajta! Te is! A lányom! Hát a leányomnak vallod magad ... A lányom ítél igy... Az gyaláz igy . . . Te . . . Te . . . S a inig beszéli, mind merevebben nézte a magas, büszke hajadont . S nmei tovább nézte, hangja mindjobban megcsuklott . . . Mar kapkodott szavak után . . . Azt se tudta mit mond . . . Elfelejtett haragot, pimaszt . . . Már csak a tekintete le-zeit ... Az elboruló tekintete . . . mely odatapadt a gyönyörű leányra . . . Ilonka riadtau nézte a mindjobban összeroskadó embert, kit hirtelen elfog a szemérem és lesüti szemeit előtte, a saját lauya előtt. Sohase beszelt vele . . . nem is igen huta. Eveken át alig is tudott róla, az apjáról és most ellőtte all . . . Most megvetéssel akarta stijtaui ! Tekintetük újra találkozott . . . Aki min bírta elviselni a maset, az a báró volt . . . Elfordult, el is födte tenyerével a szemeit ... A szegyen, az. á beosiiletea érzés, mely regen kiveszett a lelkéből, ez rohanta meg kajánul és nem bin annak a/, ártatlan, tiszta, bájos gyermeknek, a saját gyermekének arcába tekinteni! Ilonka lelkében is valami csodás sejtelem támadt e perében . . I'gy erezte, hogy föl kell kiállani, látva ezt a nyomorult embert, akinek életél köszönheti Odalépett hozzá és megragadta kezét :