Pápai Lapok. 35. évfolyam, 1908

1908-12-13

XXXV. évfolyam. Pápa, jl 908, december 13. 50. szaru. PAPAI LAPOK Pápa város hatóságának ós több pápai s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirliorüslcodÓHP, Fő-tér 23-ik szám. Hirdetéseket egyezség; szerint felvesz a kiadóhivatal. Főmunkatárs: MOLNÁR KÁLMÁN A szerkesztésért felelős laptulajdonos: GOLDBERG GYULA. Előfizetések éa hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: egész évre 12 kor., félévre 6 k., negyedévre 3 k Nyilt-tér soronként 40 fillér. — ICfryos szám ára ;i0 fill Humánus intézményünk. Mielőtt egy intézmény rendeltetésének átadadtnék, a közélet emberei, de még maga a sajtó is szentel egy órácskát annak, hogy annak az intézménynek a létesülése fölött kissé elmélkedjék. Nálunk, a mi városunkban is van egy ilyen most létesült humánus intézmény, mely rendeltetésének jan. hó 1-én adatik át. Szenteljünk neki mi is egy röpke órát s nézzük, miként jött az létre és mily célokat fog szolgálni? Bizonyára mindenki fogja tudni, hogy nem a levegő meghódításáról, sem az uj gyorstüzelő ágyukról, hanem a népkonyháról van szó. Népkonyháról, amelynek már a cime is elárulja, hogy ennek valami humánus, emberbaráti intézménynek kell lennie. Pedig hát a mi népkonyhánk, amelynek kapui a jövő hó 1-én fognak megnyilani, csak annyiban humánus intézmény, mert az alsóbb néposztályt olcsóbb élelemhez juttatja és mert közadakozásból jött léire. Ezen az alapon pedig nemcsak a jótékony egyesületek koalíciója, hanem egy szál ember is létrehozhatta volna, föltéve, hogy az áldozatkészség azzal az emberrel szemben is oly fényesen nyilatkozik meg, mint a jótékony egyesületekkel szemben. Ez az áldozathozatal, amely a mi népkonyhánk falait képezi, nem más, mint az adózásnak egy uj neme, amelyet ugy hívnak, hogy társadalmi adó. Nincs olyan intézményüuk, mely ne ebből a társadalmi adózásból épült volna.föl, akár részben, akár egészben. De inkább az előbbit merjük állítani, mint az utóbbit, mert mikor egy ilyen intézménynek a létesítéséről van szó, házról-házra, aj tóról-aj tó rajárnak a hangzatos, élő és irott felhívások, hogy „adakozzunk! segítsük szegény embertársainkat!" Hát jó. Segítsük, mert kötelességünk, hanem akkor azt a segítséget, amelyet „szegény, szűkölködő embertársaink" nevében harácsoltunk össze, ne ugy adjuk el nekik, mert az nem segítség, hanem ha az emberbaráti szeretetet akarjuk \,<5lük szemben gyakorolni, akkor amit adhatunk, azt no pénzért, hanem ingyen adjuk nekik. Az ilyen humanizmus a kereskedés jellegével bir, mert ha több a kiadás, mint a bevétel, — rossz az üzlet s a kereskedés, pardon a humanizmus csődbe jut. És éppen azért a mi népkonyhánk csak olyan alighumánus intézmény. S ebből az alighumánizmusból vesszük azt az előérzetüuket, hogy a mi, üzleti szellemben felépült népkonyhánk aligha fogja csecsemő korát túlélni, hacsak minden hónapban nem kopogtatnak a „felhívások" a házak ajtaján. Erre pedig a$mi közönségünk, szűkös anyagi viszonyainál fogva nem képes, de kívánni sem lehet tőle és ha mégis kívánják, akkor állítsanak fel egy fényes éttewnet, inert az bizonyára többet fog jövedelmezni. Ha mindenáron humánusok akarunk lenni, akkor a szegény, szűkölködő felebarátainkat segítsük ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül, de ne fizettessük meg velük amit nyújtunk nekik, Mert ez minden, csak nem humanizmus. Adjunk nekik hetenként kétszer, vagy adjunk csak egyszer ingyen kosztot, egy-egy darab fát a csikorgó hidegben, egy-egy ruhadarabot s akkor Istennek tetsző cselekedetet műveltünk, de máskép nem mondhatjuk, hogy segítettük a szűkölködőket, ételi adtunk az éhezőknek, italt a szomjuhozóknak. A jó cselekedet csak akkor az, ha ingyen és szívből jő. árán. Elbeszéli: Hock János. Harmadéve Dél-Franoiaországba utaztam az Adria fiume-szieik-marseillei Yonalán. Fiúméban hajóraazállás előtt összevásároltam a piazza Adamichon a könyvárusnál egy csomó folyóiratot és füzetet, hogy legyen mit olvasnom ntközben. Első este az íígyban elővettem az egyik olasz folyóiratot, — ha jól emlékszem, a milanói Treves-oég kiadváuya volt, — hogy legyen min elaludnom. Lapozgattam benne. Egyszer megakad a szemem egy kis nautikái cikken. Mit is olvasna az ember, mikor odakint a tenger mormol, lin nem uautikai cikket! Hát, igen ügyes, igen eleven volt az a cikkecske. Sőt azt mondom, olyau pompa's népszerűsítése a hajós ismereteknek, amilyenre még alig akadtam. Tustént megértettem belőle: mi a chronometor, mi a sextans, mi a log. Ha't legalább nem leszek itt a hajón egész falusi ember. Másnap ebéd alatt a kapitány urakkal már az idő és a sebesség mérésén vitatkoztam; a mikor cso dálkoztak rajta, honnan tudom én ezt a sok műszót és mindent, megvallottam, hogy abból az olasz folyóiratból — Mert az a cikk igazi remekmű: névtelen irója nemcsak tengerész, hanem művész ÍB. Vajon ki lebet? A harmadik kapitány (kis barna fiatal ember) csöndesen elmosolyodott magában. Aztán kiitta a borát és fölment a hidra. Mi a manó? Délután megcsíptem ó't odafent: — Miért mosolygott, ön, mikor ama cink szerzőjéről beszéltem ? A kapitány elpirult egy kicsit: — Azért mert ezt a semmiséget én írtam. Dc én erősen gratuláltam a derék ifjúnak. Bizony kár, hogy a log-könyvbe irogat az olyan ember, akinek igy fog a pennája. Beszélni fogok a miniszterrel, hogy a tengerészeti hatóságnál, vagy a révkapitányságnál gondoskodjék számára valami szép kis nyugalmas állásról. A fiatal kapitány szerényen mosolygott: — A kollegáimnak ne szóljon tisztelendő ur. Röstelleném, ha tudnák, hogy firkálok is néha. Molí'ettánál vihar kapott elő bennünket. Barit meg BCin közelíthettük, llcméltük, hogy Oltania felé jobb idő lesz. De az orkán nőttön-nőtt. Engemet a tengeri betegség nem bánt. A paraucshidról néztem a zöld vizek zordon hegyes vidéket: a roppant hullámokat. Fecsegni is szerettem volna a kapitány urakkal. Dc a kapitány urak nem igen voltak jókedvűek. Harapófogóval kellett belőlük kihúzni a szót. Ejtszaka jól aludtam volna, ha nem kell minduntalan az ágy szélébe kapaszkodnom, hogy ki no vessen a hajó ingadozása. EB hallgattam, mint mérsékli a gépész a csavar forgását, mikor a hajó fara kiemelkedik a vizből. S ugyanakkor azt is észrevettem, hogy a gép lassan jár. Vajon miért uem haladunk mi coii tutta forza? Heggel aztán megtudtam. Elég jó kedvvel kapaszkodtam föl a hidra, de megdöbbentett, milyen hosszú képe van odafönt mindenkinek. Legkivált az én generális kapitányomnak. Hát azért nem haladunk teljes erővel, mert a szén fogytán van. Takarékoskodni kell vele. Egy kis mulasztás történt: nem veitek bc eleget. Jó időben elég lett volna, sőt untig elég. De most. . . Ejnye, ennek fele se tréfa: S ezt aztán még erősebb meggyőződéssel moudtain másnap. Most már ugy volt, hogy egyenest Malta felé törekszünk. De Otrantouál ugy oldalba kapott bennünket a vihar, hogy azt mondtuk, amit az egyszeri török kapitány: „Malta jok !" ^Malta szigetje nincs ! S immár a comandaute is erősen ráncolta a homlokát. A. kis kapitány meg sápadt volt, mint a rongy. Baj van. Igazán baj van ! I Spitzer Arnold R TTTGR l áru ház a 1urp Deál^-ufczct 23. Jju i Keppich/f. \áz. ii I """"TTTZSSB