Pápai Lapok. 35. évfolyam, 1908
1908-11-15
JTán ai Lapok rompója elé oly társaság fog felvonulni, a melyik az enyhe Ítélkezésre már nem méltó. Ezek a gondatlan szülök, kik gyermekük nevelését elhanyagolják, szülök, kik gyermeküket kínozzák, ezeket erkölcstelen mulatságokba magukkal viszik, szeszesitalokkal itatják, iskolától, tepmlomtól visszatartják. A gyermeket, ha 16. életévét még be nem töltötte, nein szabad rendőrileg előállítani, nem szabad íendörállomásra vezetni, nem szabad oly elemekkel egy társaságba elhelyezni, a kik bűntett vagy vétség miatt letartóztatva vannak, sőt oly épületben el sem helyezhetők, a melybeu felnőtt foglyokat őriznek. A védők tiszte is teljesen áulakiü. A mint a közvádlótól azt követeljük, hogy védő Jegyen. u gy a védőnek közre kell munkálkodnia abban, bogy a gyermeket beismerésre bírja, hogy makacsságát, dacát megtörje. Az ily gyerinekbirósági tárgyalásnak valóban paródiája lenne, ha azon a védő az olyan Honibár Mihály-fele, rabulisztikával akarna beigazolt, tényeket tagadui, hogy maga a vádlott gyermek megcsodálja azt a vakmerőséget, a mellyel az ő védője pirulás nélkül hazudni lud. A bíróság tagjai első sorban szociológok és pszikiaterek legyenek, legyen a biró nem a büntető perrend szakaszainak automatája, hanem szálljon a gyermek lelke kedély világának mélyébe ós legyen első sorban humanista. Az ítélkező biró szemben a delinkvens gyermekkel érezze át azt az érzést, mely az atya szivét hatja ác, midőn megtévelyedett gyermeke előtte áll. A büntetőbírósági tárgyaláson nincs helye a fegyveres börtönörnek, ki odatapad a gyermekhez, mint a mészáros szelindeke a levágandó borjúhoz, nincs helye ott a nyilvánosságnak, az újság riporternek. Az eljárásnak oly közvetlennek kell lennie, hogy a gyermek ne is vegye észre, bogy most törvényt ülnek fölötte, a véle. való tárgyalás inkább bizalmas beszélgetés legyen a melynek során a biró nem szól hozzá per ön, vádlott, hanem keresztnevén szólítja, sőt tegezi. A tárgyalást ugy kell vezetni, hogy a vádlott gyermek ne legyen általa elriasztva, megfélemlítve, ne üldözzük öt a tárgyalás tövises utján, hanem vezessük inkább a kezénél togva, hisz nem büntetni, hanem megjavítani akarjuk. Ha pedig a biró az ítéletet már meghozta, akkor sem szabad öt tolonckocsiba hurcolnunk, fogházba zárnunk, hanem akkor is oda kell törekednünk-, hogy a gyermek minden reá veszélyes környezet elkerülésével találja meg azt a családot, a melyre nevelését bízzuk, azt a szigorított intézetet; melyben a családi élet minden közvetlenségét megszerezni akarjuk. vag3 r végre azt a nevelőintézetet, a melyet ma még javítóintézetnek nevezünk. Vizsgáljuk meg, hogy a jótékony szellem, mely a megtévelyedett gyermeket a tisztes társadalom számára megmenteni törekszik, miképen érvényesül hazai joggyakorlatunkban. Ilykópen gyermekbirósági _ intézményünk virányos mezőjén megindult a gazdag termést ígérő sarjadzás. Csak azt, sajnáljuk, hogy vármegyéink és városaink rendészeti bíráskodásának talaján még nem vert gyökeret az amerikai Egyesült Államok nemes felfogásának e szép ültetvénye. Pedig a toloncuton továbbított, a hurokba kötözött, a fogház sötét kamrájába dobott gyerinektypusnak ki kell vesznie, hogy írmagja se maradjon. Ma a XX. század világossáuál elcsodálkozunk, hogy volt idő, midőn az ítélkező biró hitt a boszorkányokról szóló meséknek és kedvteléssel élesztgette a máglya üszkét. Lesz idő ós már nincs is messze, midőn elszürnyüküdve fogunk visszagondolni arra, hog}' volt idő, midőn a gyermeket a büntetöbiró elé hurcolták és a börtönbe dobták, a helyett, hogy az iskolába küldték ^olna. | Fráter —Kormos hangverseny. [ Folyó hó 7-én zajlott le a szokatlanul nagy [érdeklődéssel várt Fráter hangverseny, mely nlka i lomra varosunk színe-java lö 1 töt le meg zsúfolásig színházunkat. Mindenki izgatottan várta a iüirgönv felhői dőléséi, hogy Fráter Lorándtól, a magyar I dal eme nagy mesterétől magától hallja azokat a I ritka szép magyar nótákat, amelyeken az érző szij vek annyiszor feldobogtak és amelyek, amióta a 1 Fráter-nóták ismeretessé luttek, a lelkeket mindig ! tudtak gyönyörködtetni. A magyar daléncklés — ! mondhatjuk — eleddig még nem igen talált oly | nagy mesterre, mint. Fráter Loránd személyében. Valamennyi dalában van valami sajátosság, ami nagyban elüt a manapság gomba módra termő I .,niágyar"-daloktól, amelyeknek aztán nem is lehet {oly hosszú az életük, mint Fráter dalainak. Mesterkéletlen, tiszta érzés árad valamennyiből s eltekintve attól, hogy alig akad egy-egy Fráter-nóla, amelyben két taktus egyforma volna, minden dalát a színtiszta magyarság jellemzi. Ha megjelent ogy uj dala, amely elragadott bennünket, azt szoktuk neki. Látta otthonát, bársonyos, perzsaszőnyeges palotáját, mely oly nyilt iróniával beszélt a uagy iró* vagyonszerzésének megfordított taktikájáról. Tehát mégsem ösineri az embert! . . . íme a csalódás, a kijőzau >dás! A büszke, a dacos, a nagyraüírő álmok szétfoszlása, bukása és megsemmisülése. Égy hosszú negyedszázadon keresztül piramisokat hordott össze az emberismeretek súlyos, lelket vérző köveiből és most, midőn azt hitte, hogy tetejére állhat és kitűzheti az ébredés, a felvilágosodás zászlóját, most , . . egyszerre csak meginognak a kövek alatta, hogy agyonzúzzák a velük dacoló gyönge és hiszékeny alkotót: az embert . . . Balgaság! A jövő nem egyesek, hanem a milliók jövője s addig, míg az apostolok háta inegett nem lesz hivő tömeg, addig születni fognak mártírok, kik meggyőződéseiket és szabadszólásaikat a megneraértés fájdalmainak árán fogják föladni ... Az igazság: valljuk azt, mit nem hiszünk. Legyünk oseniegea'rusok, hogy gyomorrontó édességeinket drága pénzen vesztegessük embertársainknak. Legyünk „csak" emberek s az egészség medicináját se pazaroljuk a gyógyíthatatlanok számára . . Dénes Iván azon kevés emberek közé tartozott, kik lelkiismeretesek. Kik erősek, bátrak a csatákban, do a győzelem elvesztésén kétségbeesnek. Mikor könyvével zsebében, ezektől a gondolatoktól gyötörve elhagyta mesterét, céltalanul rótta az utcákat. Fa'üott. Didergett. Nemcsak teste, hanem lelke is, melyet valami boszantő, jéghideg dermedtség szorongatott. És körülötte ujjongott, zsibongott *z élet. A sétáló, beszélgető és kacagó etnbersokaság hullámzott a szürke, őszi alkonyatba boruló utcák aszfaltján és mindenfelé hangos, jókedvvel harmonikus élénkség hirdette a filozofálni nem szerető és holnappal keveset törődő emberek elégedettségét... Különböző éttermek előtt haladt el. Ajtónyitogások közben kihallatszott bentről a lányércsörömpölés, pohárcsengés és cigányzene lármás khaoszából a csak enni és inni szerető nyárspolgárok hangos, kacagó terei'créje. És amint elgondolkozva, 'gyülölettcljes ököIszoritá8sal egy-egy pillanatra megállt a csillogó, villanyfényes kávéházak ablakai előtt, — az einerek beléje ütődtek és meglökdösték; £és ez ugy esett neki, mintha ezen köuyökdöfések osufolkodó kötekedéssel költögetnék az ébredésre: ébredj! Állj félre utunkból s ne zavard komoly, bölcselkedő ábrázatoddal a víg mának léha, gondtalan jókedvét. És Dénes Iván félreállt. Egy év múlva, egy reggeli krajcáros lap a következő kis rendőri hirrel számolt be egy félre-j ismert és elhibázott élet szórnom epilógusáról. Arról, ami igaz, ami megtörtént s amit már rég elfeledtek az emberek: „. . . Teguap reggel, a liget félreeső bokrai között, egy öngyilkos férfi holttestére akadtak a járókelők. Személyazonosságának megállapítása végett a helyszínre kiszállott rendőrség átkutatta a férfi rongyos ruhájának zsebeit, amelyek egyikében csak egy kopott, elrongyolódott tabláju kotty vet talált. A könyv oimtáblnján ez állt: Dénes Iván: „Az ember . . ." A holttestet beszállították a bonctanba ..." rá mondani, hogy nagyon szép, de mikor ezeket a dalokat az ő ajkáról hallottuk, akkor nem nagyon szépek, hanem gyönyörnek voltak! Fráter Loránd nemcsak elénekli azokat a luís magyar nótákat, hanem át is érzi, a't is éli azokat. Igen kévés ember, de talán senki sem volna képes azt a bánatot, azt a rajongást, azt a boldogságot az arcán vissza tükröztetni amit a dalok kifejeznek, mint éppen ő. Mikor ő énekel, az arcán ott ül a fájdalom, a bánat, a kétségbeesés, a remény, az öröm és a boldogság kifejezésteljes érzése. Fráter Loránd, mint dalénekes e/.ert nagy. A hangverseny másik fényes pontja Kormos Ilonkáé volt, aki bár egy kissé — amint ez a közönség előtt jelezve is voll, — be volt rekedve, mégis énekszámai első kvalitásnak és művésziek voltak. Tamay Alajos, akinek zeneszerzeinónyeit már ismerjiik, mint zongoraművész vett részt a hangversenyen es sikere semmivel sem volt kisebb mint nz előbbieké. A hangversenyt ő nyitotta meg két zongora-számmal. Egy Chopin és egy Schütte, darabot játszott i»nzi művészi tudással, melynek mindegyike e.ái'Utiti, hogy játszójuk nem „zongorista" hanem aszó legkomolyabb értelmében művész. A taps leiiieszelesen orkánként hangzott fel mindenik szám után. Utána Fráter Loránd énekelte Székács .\ladar három dalát: Koporsómra ha meghálok , . ., Erdőn . . Akit éu szeretek . . . Mindhárom gyönyörű magyar dal, melyeket Fráter művészi elö.a^lása még gyönyörűbbekké tett. Énekéhez Tamay zongora kísérete simult finom diszkrétióvul. Percekig hangzott utána a tapsvihara, melynek lecsillapulta va) Kormos Ilonka énekszáma következett, Szentgyörgyi Sándor zongora kísérete mellett. Kormos Arditi: A csók cimü műdnlát énekelte finom színezéssel és érzéstelj éten. A viharszerű taps iit sem hiányzott. Mint közönségünk kedvenc primadonnája, Kormos ezúttal is ünnepelve volt. Ezután ismét Fráter Loránd lépett a színpadra s az ő meseszerű művészetével énekelte a Beteg vagyok édes anyáin . . . Csavargok az utcákon és az Alkonyat cimü dalokat, melyek az őt kisérő Tnrnay Alajos szerzeményei. A dalok magyar dalaink remekei közé tartoznak, az előadásról pedig áradozhatnánk akár a végtelenségig, még sem tudnók annyira kiemelni, mint ahogy kellene. Az utolsó dal elhangzása titán kis szünet volt. Szünet utáu Tarnay zongorajátéka nyitotta meg ismét a hangverseny második részét. Chowau: Magyar hnu<rulatképek cimü szerzeményét játszotta briliáns technikával, de a közönség ezzel nem elégedett meg, hanem addig tapsolt, addig éljenzett, míg Tarnay ismét a zongora elé nem ült. EzuttaL saját szerzeményeiből mutatott be néhányat, melyeket saját maga énekelt és kisérfc zongorán. „A vén kocsis" cimü dallal óriási sikert aratva. Ezt követte Kormos fellépte, aki Szirmai Altató dalát énekelte kedves, behízelgő hangon. Neki is meg kellett toldania a programmját, mert a közönség torabolt és újrázott. Kormos végezetül a „Ciniciui-cin" dalt énekelte amelyet már egy izben hallottunk tőle, de sikere akkor meg qetn közelítette a mait. A hangverseny utolsó száma Fráter Lorándnak jutott. Belezuay Antal: Azt kérdeztem a virágtól . . . cimü dalán kívül Fráter két gyönyörű dalát énekelte (Tele van a város ... ésOtt a hol a Maros vize . . .) Az igazi ünneplés és tapserkáu még csak ezek után tört ki igazában.. Ugy, hogy Fráter uem tudott szabadului a színpadról. Még vagy B-i dallal is megkellett toldania a műsort. Természetesen az ő dalaiból. Elénekelte még a többek között a „Várlak várlak, karom reszket" és a „Száz szál gyertyát" kezdetű gyönyörű szerzeményét s ezzel az igazi művészi beoscsel biró hangverseny, amelynek erkölcsi sikere nem mindennapi volt, — véget ért. Még megjegyezzük, hogy a hangversenyt, amelyben közönségünk ritka műélvezetet talált, Hajnóezky Árpád fiatal könyv- és zeneműkereskedőuk rendezte, akinek ezen művészi vállalkozásához csak őszintén gratulálhatunk. Hangverseny után a Griff nagytermében társas vacsora majd tánc volt, amelyen a szereplő művészek is részt vettek. A mulatság a hajnali órákban ért véget.
