Pápai Lapok. 29. évfolyam, 1902

1902-12-21

Melléklet a „l'ápai Lapok" l'Hh». évi 51. s/ainaho/ KARÁCSONY. Karácsonyi ének. I ..Papai Lapok" számára irta Cafléé) Sándor. Megjöttél hát, Karácsony napja! Oh, régtől Ingva vártalak. Hogy eljössz és kibontod njra (Isillagstigaras fátyladat. Hogy megzendül a régi cink A zordon lék pusztaságon . . . Oh, üdvözöllek újra téged, Bűbájos, tiszta, szent Karácson) ! Kiles magányban andalogva Lelkem nagy útra költözött. . . Ott járok inesszf Betlehemben Aa árva néptömeg között Csillag gyulád ki napkeletre, Száll . . . száll az éji némaságon, S először én köszöntlek téged, Bűbájos, tiszta, szent Karácsony! Az angyaluk csapatját látom Átlengeni fejem felett, s a pásztornép, lmgy útnak indul. Én is titkon velük megyek. Ks álluk ott a jászol mellett Ks áhítatban <M imádom, Ks éneklek Te rolád aztán. Bűbájos, tiszta, -zeni Karácsony! • III szendereg lagvan pihegve -Az élet és feltámadás", Fejénél a magasztos beke S az édes szeretet tanyáz . . . Eszembe jut bűnömnek súlya, Gyorsan közelgő elmúlásom, Ks áldalak halál rebegve, Bűbájos, tiszta, szent Karácson) ! a Csituljon el ma a szivekben A kínzó, sajgó fájdalom, Beteg gyógyuljon, árva zengjen Fényről, örömről e napon, s kinek szívéi bűn terhe nyomja, Bocsáss meg neki. Nagy Királyom, liogv -zent öröm szavától zengjen Kz édes. tiszta, -zent Karácsony! A tregovai biró. A „Pápai Lapok" számára irta Istváafl Bcé láataa. Aludt az egész falu. A holdvilágos éjszakába csak az őrjáratok lovainak dobogása hangzott bele. A papiakból meg a dragonyos tisztek hangos mulatozásának zaja veszett a csendességbe. A magyar-utca árnyékos oldalán a falhoz lapulva kaputől-kapuig osont egy alak. Kutya nem ugatta meg, léptek nem kii vették s mégis megrettenve húzta magát a hiu alá, ha egy-egy dragonyos ló nyerítése hallatszott ki a/ utcára. Majd megnyugodva lopódzott tovább. Ismerte a járást. Óvatosan tekintett a hold­tói megvilágított túlsó sorra és megállt. Szemközt a sárgára meszelt házban még égett a világ. A tregovai biró nem aludt. l>e liogv is aludt volna, mikor a faluban egy ezred dragonyos volt el­szállásolva, H neki reggelre 12 szekér kenyeret kell átadnia. A fejével felel érte. Ott áltak az udvaron azép sorjában letakarva ponyvával, zsák­kal. Két napig sütötték nz asszonyok. Dagasztott, kemencét fűtött az egész falu Most aztán el is aludtak a fáradtságtól szépen. A sötét alak küeste. mig a hold egy felhő­foszlány mögé bujt és a beállott homályban egy szökéssel a biró udvarán termett. Egy darabigaz ablakon lesett be, a/.tán megbátorodva nyitotta a bóbiskoló bíróra az ajtót és a szobába lépett. — Adj Isten, biró urain ! Azzal a jövevény széttárta mellén a hosszú köpenyt s fejéről hátravetette a. nagv csuklvát. A pislogó méot halvány sugara megcsillant a honvéd-őrnagyi atilla arany paszomántján. Böszkén egyenesedett ki a bámuló bíró előtt, mialatt hirtelen leeresztett kardja nagyot csörrent a szoba földjén. Nagyságos uram, az Istenért, hogy jutott ön ide.' Nem tudja, hogy egy ezred dragonvos van a faluban '.' Tudom. — Akkor azt is tudja, hogy el van veszve. — Lehet. S mindez nem akadályozott meg abban, hogy önt (elkéressem és megkérjem, liogv az éhező seregnek valami enni valót, hacsak egv két s/ekér kenyeret is, adjon. — Nincs, nagyságos aram 1 Amit két uap alatt a falu népe sü'ni tudott, az odakint van a szekereken. Holnap reggel a dragonyos óbesternek kell azt átszolgáltatuom. A fejemmel, ezzel a becsületben megőszült fejjel, felelek érte. A büszke huszártiszt szomorúan hajtotta meg a fejét. — Hát akkor éhezünk tovább, de harcolunk. Ha lehet elvessszük a dragonyosoktól a 12 szekér kenyeret. Egy-két ember majd ott hagyja a fogát, de a többi jól lakik. Isten áldja un <_r biró! Kezét nvujtá a roskatag ősznek. Aztán begombolta köpenyét, hogy eltakarja véle az atilla fényes puszoinántját, meg a vitézségi érem csillogását. — Nem ugy, nagyságos uram. Van még agy mód. Vigyék el a 12 szekér kenyeret, hogy én ne is tudjak róla. En semminek se látója, se hal­lója, se tudója nem leszek — És ön '.' — En majd leszek valahogy. Tahin meg­kötőt nak, talán agyonlőnek. Hasamért mindegyiket elviselem. Nem félek u haláltól. A sírba való vagyok én már. Hetven évig világított a Teremtő napja nekem, hát megpihenhetek. Hány itju élet pusztul el a csatatéren ! oda nem melletek mag­halai, hát itthon halok meg a szabadságért. Áldja meg a magyarok Istene értté! S a büszke huszárőrnagy megölelte a vén paraszt bírót. Aztán pár szót súgva neki, gyorsan eltávozott a kertek felé . . . Mire pitymallani kezdett, üres volt a biró udvara. Olyan álmos zsongás vett erőt a falun Ébredeztek. A tregovai biró ugyanazon helyen ült most is, de nem bóbiskolt már. A kenyérsütésben boltra fáradt 5reg párját felkeltette és odahívta az első szobába. Leültette a tulipántos ládára és beszélni kezdett hozzá. — Ide halgass lelkem! Azt a rövid időt, amit én még élek, veled akarom tölteni. Veled, a kivel ötven év óta éltünk szeretetben, békességben. Mert én, ugy lehet, nemsokára odnfekszem a kis temető fűzfái alá, ha ugyan lesz valaki, aki oda­temessen engemet. Én már megvagyok halva. Mire a nap feljó, Tragovának nem lesz biröja. I'gv hallgasd meg hát az én beszédemet, mint utolsó akaratomat. — A kenyér, amit ma reggel a drngonvo­soknak kellene átadni, ninos meg. Az éjjel még itt voltak a szekerek az udvaron. Most már jó liehen vannak. Legalább nem éheznek a honvédek, akik közt a mi fiunk is ott vnn. Ne sirj lelkem. Majd megsegíti őt is a teremtő, aki nekünk it adott mindig eleget. Moudom. A kenyér, amit két napig sütöttetek, hogy öreg csontjaid el törőd­tek bele, nincs meg. Az óbester majd dühös lesz. Talán agyonlövet, talán felakasztat. Nem tudom. No, ne sirj hát. Így van ez jól. Nem tudom, mire virrad meg a nap. Azért hát itt van a pö­csét, meg a biróláda. Itt van. Tedd cl* jól. JA sánta (lergőt válaszszátok meg bírónak. Elég öreg, hogy bötss legyen hozzá. A Gvuri eiga'nv vak leányát meg ne hagyjátok éhen. Adjatok neki enni, meg egy kis rongyot hogy meg ne fagyjon a/ istenadta. Megérdemli. Az apja ngyeam tagi thai rajta. Az most valahol a honvéd uraknak hegedül. Hat hadd hegedüljön. Ugy aaolgálja a hasát,amint lehet. Törüld meg a szemedet, lelkem. Ne lássák a németek, hogy a tregovai bíróné siratja az urát. Majd ha már magadban leszel, sírhatsz eleget az ablaknál a muskátlik mögött. Ne sirj. 1'gysem segítesz már rajtam. - Hajnalodik. En most megvek az óbester­ben. Talán nem lesz semmi bántódásom. Talán meghagyja még azt a pár napot élnem ami hátra van nekem. Az én ősz fejem mit is használna neki ! No de mindegy. Valahogy csak les/ Majd aztán, ha megtaláltok valahol egy fan, vagv nz árokba lökve, hát hozzatok haza, oszt temessetek el. De nem kell pap. Az a németekkel cimborál. He megfizet majd neki az Isten A sánta Gergő imádkoznék egyet a koporsóm fölött. Ugyia olyan szépen tud iniádko/ui, akár egy püspök. Hát j<5 lesz ez igy '.' — Jó lesz. — No hát. Isten áldjon, lelkem. Azzal megcsókolta síró párját, még a két könves szemére ÍSSgy-Sgy öregsa, cuppogós csókot nyomott, fejébe húzta a báránybőr süveget s egv vesszőt véve a kezébe, elballagott . . . A dragonyos tiszt urak hangos jókedvükben voltak. A pap borai ugyancsak dolgoztak. Hajnal felé már tetőpontján volt a dáridó. Az óbester, meg a borvirágon orrú plébános halkan botsél gettek, a Batalabbja kártyázott. Csengett a pénz a diófa-asztabui. Egv deresbajszu kapitány ép.n akkor csapta le a kártyát, ami a játék véget jelezte, mikor félénk kopogtatás után, sapkáját kesében forgatva, az öreg biró nyitott rájuk. Az ezredes tört magvar nyelven kiáltott az öregre. — Készen van a kenyér '.' — Igenis, jelentem átosssn, vitéz óbester urnák — — — — Kossutb-kutya, rebellhiind 1 — kiáltotta rekedt hangján a derssbajUSSU. — Muhe, meine Herren ' Hol vannak a kenyerek, biró T — Nincsenek meg vitéz óbester urain ! — Was'.' Nincsenek meg'.' Előbb azt mondta, hogy készen van. — Nem, vitéz óbester uram. Csakhogy a kapitány ur ott a sarokban, nem hagyta bevé­gezni a szómat. — Hát van kenyér, te magyar kutya'.' Van vagy nincs ? — Igenis volna, vitéz óbester uram, ba — — Hol van? — Hát ugy volt, kérem szeretettel, hogy a szekerek ott voltak az udvaromon, aztán tetszik tudni, hogy pitymallani kezdett, mondok kim/ek az ablakomon a muskátlik között, amit a felesé­gem ültetett, mikor a Jóska tiam született, aki most n honvédeknél van, hát látom, hogy üres az udvar. Elvitték a kenyeret ezekereetül együtt. — Ki vitte el'.'

Next

/
Oldalképek
Tartalom