Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-01-14

2. PÁPAI LAPOK.. 1900. január 14. ságnak ez irányban teljesített működése, a mennyiben egyrészt az adózó közönségnek igen nagy részét olyan tíílmngas adóösszeggel sújtotta, amelyet ha jogerőssé válhatnék, azokról többé soha senki sem bírja levenni. Pedig az adófelszólamlási bizottságnak egyik tagja sem ismeri a pápaiak viszonyait, Vagy talán tudja a felszólamlási bizottság, hogy a pápai ügyvédek száma az utolsó adótárgyalás óta tetemesen megszaporodott és ha igen hogyan tudta mégis egyesek adóját fölemelni, tudja-e a felszólamlási bizottság, hogy a malom- és liszt ipar városunkban az utolsó években a régi jó forgalomnak minimumára sülyedt le? ha nem tudja, hogyan bírt ezen téren az igazságnak megfe1 előleg itélni, pedig tudhatta volna, ha az adókivető bizottságnak ezen tételekre vonatkozóindokolásait elolvassa és figyelmen kívül nem hagyja, a mint ezt tette, akkor a midőn egyik liszt kereskedő adóját 10U föl emelte; van-e tudomása e veszprémi fölszólamlási bizottságnak azon körülményről, hogy Pápán a fiiszeresek c's egyébb kereskedők forgalma a vidéken újabb időben majdnem minden községben alakult szövetkezeti üzletek által több mint felére de harmadára csökkent? kell, hogy legyen erről tudomása, mert ennek az említett jegyzőkönyv megfelelő helyei elég tüzetesen kifejezést adnak és mindennek dacára jónak látta a felszólamlási bizottság egyes kereskedők azon adóját, a melyet még a jó időkben fizettek, még fölemelni! Hogy egyes ügynököket a felszólamlási bizottság a kincstári képviselő óhaja folytán — mindenáron önálló kereskedőkké kvaliíikáltatni óhajtja csak mellékesen akarjuk megemlíteni. így jutottunk mi pápaiak a kincstári tor omelkedett-e olyan magasra, hogy ilyen hangon mer velem beszélni '! — — — A lassú keringdnek vége volt. A cigányok tüzes csárdásra gyújtottak. Giza büszke főhajtással mondja: — Kérem, vezessen anyámhoz. A leány még hajnalkor sem hunyja le szemeit. Lázas izgatottsággal idézi vissza emlékébe az estély eseményeit, a Kenyérrel folytatott párbeszédet. Keskeny kezecskéit görcsösen szorítja dobogó szive fölé. — Ivem, nem szeretem ó't. — Azt hiszi az az elbizakodotlt tintanyaló, hogy imponál nekem a gorombaságaival. Azért is lovagolok és — — — busz cigaretta helyett, harmincat fogok elszíni mindennap. — — — (Szeretném látni, hogy nem beszél velem tisztességes hangon. Velem. — Ho hó, doktorkám, Vallovits Gizával nem lehet tréfálni. Reszkető ajakkal töprenkedik tovább. — Eh de mit is komédiázok magam előtt. Igaz, hogy szeretem, nagyon szeretem. De küzdeni fogok ez ostoba érzés ellen. Küzdeni a — — — végletekig. S ha a doktor még egyszer gúnyolódik és gorombáskodik velem, egyszerűen arczul ütöm Őt a — — — lovagló korbácsommal. .,. Három hónap mult el az estély óta. Sóokon sorra járták a jourok, fölolvasó estélyek, de Vallovits Giza nem jelent meg egyiken sem, Fényért az estély óta nem látta, csak itt-ott hallott felőle egy-egy kósza pletykahírt. November közepén Vallovitsné neuralgikus fájdalmakról panaszkodott. A jóakarók egész serege ajánlotta Fenyér doktort, a ki Pesten huzamosabb ideig volt asszistense egy kiváló uevü idegorvosnak. Giza1 sokáig ellenezte a dolgot t. i., hogy Fényért hívják. De végre is mikor látta, hogy anyja mennyire idegenkedik a pesti és bécsi orvostanároktól, beleegyezett. képviselő- és fölszólamlási bizottságnak irányunkban tanúsított egybehangzó jó indulatuk (!) folytán abba az irigylésre méltó helyzetbe, hogy A^eszprémben a pápaiak adója évi 1500 forinttól vagyis a mellékjárulékokkal évi 3000 forinttal emeltetett. De van a dolognak még egy más — erkölcsi szempontból még majdnem fontosabb — háttere, mint az egyesek által viselendő közterheknek jogtalan magas fölemelése és ez a pápai adókivető-bizottság dezavnálása a veszprémi fölszólamlási bizottság által. Míg ennek előtte az egy tárgyalási cikluson összegyűlt felebbezéseikben a felszólamlási bizottság legfölebb 3—4 esetben adott helyet a kincstári képviselő kérelmének, ezt most több mint száz esetben tette í Ennek nem lett volna szabad megtörténni, mert a ki vető-bizottság tagjai, a kik mint már jeleztük, a viszonyokat — mint pápaiak — jobban ismerik nálunk, mint a veszprémiek, ilyen sok esetben nem tévedhetnek, — amint tényleg nem is tévedtek. Kétszeresen sajnos ennélfogva a fölszólamlási bizottságnak e hallatlan működése. Az egyes károsultak bizonyára jogorvoslattal fognak élni e támadások ellen, de mi ezt nem tekinthetjük puszta magánügynek, hanem város egyetemes érdekeinek sérelmét látjuk e dologbán, s éppen azért a jövőben tudni fogjuk, hogy valahányszor Veszprémben pápai ügyeknek elintézéséről van szó, szükséges, hogy jelen Jegyünk, ha nem akarjuk, hogy Ítéljenek fölöttünk — de nobis sine nobis. tKétségbeeselt elszántsággal mormolja szobácskájában. En megtettem a magamét. Eleget küzdöttem a szívem ellen. Jöjjön a minek jönnie kell. Állok elébe. Fenyér doktor mindig ott találta a leányt anyja mellett. Kölcsönösen csudálkoztak, hogy menynyire megváltoztak legutóbbi együttlétük óta. Áz, orvos közönyös udvariassággal beszélt Gizával, mi-1 I alatt a leány hideg nyugalommal cigarettázott. [ Egyetlen szóval sem említették a múltat, az apró szóharcokat, az estélyen fölmerült polémiát. Mint teljeseit új ismerősök ültek egymással szemben s nyugodt hangon beszélgettek általános érdekű dolgokról. Vallovitsné bizalominal és meleg hálával ragaszkodott a iiatal orvoshoz, ki rövid kezelés után, meglepő sikerrel gyógyította őt. Szinte türelmetlenül várta az orvos mindennapi vizitjét. S Gizáuak Fenyér iránti hideg magaviseletét ostoba dzsentri gőgnek kárhoztatta. Egy derült decemberi napon Fenyér egyedül találta Gizát. — Anyám üdvözletét küldi. Nem állhatott ellen a szép idő csábításának, kikocsikázott a majorba. Fenyér néma meghajlással nyúl kalapja után, Giza komoly arccal kérdi. — Reményiem nem lessz annyira udvariatlan a doktor úr, hogy egyedül hagy? — Nem akarnám, hogy unntkozzék a társaságomban. Giza meleg hangon kérleli. — S ha nagyon kérem, hogy itt maradjon ? Fenyér a hintaszékkel szemben egy kis karosszékbe ül. A leány lassan szívja illatos cigarettáját s udvariasan nyújtja FeDyérnek a cigaretta dobozt. -— Tessék. Iparpártolás. (Z. /QHaaz a töméntelen újságcikk és másféle nyomtatvány, s rengeteg gyűlések rendszerint egetverő lelkesedéssel elfogadott határozati javaslata, az az egymást fölváltó kormányoknak szinte megszámlálhatlan rendelete, melyek mind a hazai ipar pártolását hirdetik, kívánják és parancsolják, magyar ipart tudott volna teremteni, a magyar ipari termelés — meghaladta volna a világ valamennyi államáét. De ba ez még sem következett be, ha még mindig szükségét érezzük a vezércikkeknek, buzdításnak és parancsnak, ez bizonyára főként onnan ered, hogy szerfölött naivak ós lelkeselők vagyunk és egy merőben anyagi szempontok által elbírálandó ügyet úgynevezett hazafias áradattal igyekszünk dűlőre vinni. Osszetévessztjük az eszmét a kivitel nehéz gyakorlati munkájával. Előbbi az, a mi minden hazafiuak, kormánynak, közgazdasági féfiunak ideálja: a belföldi fogyasztás megnyerése a belföldi termelés számára, a mely ideál egészben sohasem válhat valóra. De lehet is és kell is, hogy a lelkesedés tárgya legyen. Azonban a második rész: az eszmének úgyszólván aprópénzre való fölváltása, rideg gyakorlati dolog. E tekintetben elég okulással szolgálhat a negyvenes évek iparpártoló mozgalma, melynek élén egy Kossuth állott, melynek a társadalmi föllendülés is kedvezett és — mégis múló dolognak bizonyult. A tömeg fogyasztása a társadalmi és gazdasági erők hatása alatt áll. Ebben eltolódások más mint e törvények befolyása alatt — nem fordulhatnak elő. Elég utalnunk néhány gyakorlati példára, mint például a csehek politikai agitáciőjára e magyar liszt ellen, hogy lássuk, miszerint itt politikai szenvedelmek célt nem érnek. Itt bojkott vagy ennek megfordítottja eredményre nem vezet. Az egész kérdés magva az ipar versenyképességben van. Versenyképes áruval, a miként az ipar fejlődésének története napjainkban igazolja, fogyasztót szerezni, nevelni lehet. De hát minek idézgessük ezeket a ma már útszéli igazságokat, melyek minden iskolai kézikönyvben olvashatók? Igaz, hogy gyakran elhomálosulnakn. legegyszerűbb igazságok is. Ilyen az az eset is, mikor a közönséget vádoljuk olyasmikért, a miért nem lehet fe— Köszönöm nem dohányzók. — — — Az orvos kissé gúnyos árnyalattal hangjában, kérdi. — Látott már Giza nagysád koromba mártott rózsabimbót ? Giza csudálkozva néz a doktorra. Halkan, édesen kacag. — Hogyan jutott eszébe ez a bizarr kérdés? •— Mindjárt megmondom. Tehát nem látott? — Nem. — S mit goudolna magában, ha látná, hogy valaki egy teljes pompájában viruló rózsabimbót koromba mártana? — Nevetnék és — — — bosszankodnék. Nevetnék, a miért annak a valakinek ilyeu különös természetellenes ötlete támadt és — — — boszaukoduék, hogy a viruló rózsabimbót ilyen ostoba kegyetlenséggel fosztották meg esztétikai értékétől. Az orvos helyeslőleg int fejével. — Giza nagysád saját maga mondott Ítéletet önmaga fölött. Arózsabimbó, a maga kis njaka, sa korom, mely megfosztja azt esztétikai értékétől, cigarettájának kormos színe és füstje. Lássa, ezért találom nevetségesnek és bosszantónak a cigarettázó hölgyeket es főleg azt, kinek ajka a legpompásabbau viruló rózsabimbónál is kedvesehb előttem, de csak cigaretta nélkül. Ezúttal szinte komor hangon beszélt az orvos s hideg főhajtással búcsúzott a leánytól. * A következő két hét csigalépésekkel haladt előre. Giza előtt örökkévalóság gyanánt tünt fel a két bét, mióta nem látta Fényért. Minden nap várta őt, cigaretta helyett kis csipkehorgolást forgatva ujjacskái között. Égő szemekkel, dobogó szívvel várt arra a férfiúra, a ki nem tömjénezett a gazdag, hires szépségű Vallovits Giza hiúságának. A ki nem hódolt a kényeztetett leány szeszélyes kedvteléseinek, hanem rideg őszinteséggel.