Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900
1900-07-29
H iiszoiih etedik év. 30. szám. 1Ü00. július 29. Pápa, város hatóságnak és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. laogjelenlk minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. Felelős szerkesztő: Előfizetések és hirdetési diJ?.R a lap kiadóhivatalához küldendők. Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Fölér. KŐRÖS EHDRE dr. J A lap ára: Egész évre 12 kor., félévre (i kor., negyedévre 3 kor. «zum ára IJO lill. A zengeráj. A zengeráj fiz a hely, ahol mindent lehet látni és megtapasztalni, ami közönséges, durva és trágár és mindent lehet hallani, csak — magyar szót nem, A nyári hőben eltikkadt keblekre és elfásalt agyakra ntazó kis társaságok ezek, melyek rendesett valamely előbbkelő (?) orfeum (Öomossy, Folies Capriee) különítményének jelzik magukat s jönnek ocsmány nótáikkal, triviális bohózataikkal és német idiómájukkal a szegény vidéket boldogítani. Ha először jelentek volna meg Pápa város utcáin ilyen zengerájak fellépését hirdető óriási plakátok, nem szólalnánk fel. Móló bajnak, időleges jelenségnek tartanok, amire nem érdemes a szót vesztegetni. De mikor azok a plakátok, hol a »Somossy-mulato,« hol az »Elite-orfeumtarsasag« itt létét jelezve nyárról-nyárra s egy nyáron több izben is viszszatérnek, kötelességünk e krónikus bajjal, létrejövetelének lehetőségével és meggátlásának szükségével foglalkoznunk. Mindenekelőtt konstatálnunk kell azt a tényt, hogy Pápa az ország legmagyarabb városai között egyik legelső helyet foglalja, el. Magyarabb azoknál a városoknál is, melyekben hasonló percentben vau a magyarság. Magyar itt mindenki rend- és felekeze tkülönbség nélkül s az a pár ember, aki állandóan nem beszél magyarul, — inkább megrögzött rossz szokásból teszi, mint azért, mintha nem tudna magyarul. Magyar nyelvű, magyar érzésű városban, hogy tűrhető az meg, hogy itt szedettvedett orfeumi truppok német előadásokat rendezzenek ? Hát ezt nincs senki, aki ellenőrizze? Hol van a rendőrség? Hol az az ismert erély, mely néha inkább erőszakba is szeret átcsapni? Ismerve kapitányunk erős magyar érzését nem tehetjük fel róla, hogy lud na engedélyt adna ki német nyelvű előadásokra. «Karibik engedélyt orfeumra!» — mondja a trupp feje s a rendőrség nem gondolva rá: magyar-e, német-e, tót-e, lengyel-e ez az orfeum, megadja az engedélyt. A jövőben több elővigyázatot kérünk és várunk el rendőrségünktől. Német előadásoknak nem szabad elhangzani Pápán! S nem szabad főleg akkor elhangzani, mikor ezeknek a társaságoknak a németségük egy az erkölcstelenségükkel. A morált bizonyos határon túl szintén köteles ám a rendőrség megvédeni s nem szabad megengedni, hogy látogatott kávéházakban arcelpirító, szégyenletes trágárságok mondassanak és tétessenek! Ugy tudjuk, hogy a Pápára kerülő ilyen «zengerajok» nem dicsekedhetnek valami nagy pártfogással. Az intelligencia teljesen ignorálja őket, közönségük jó részt kisebh műveltségű néposztályból kerül ki. Es ez a nagyobb baj. A kevesebb műveltséggel biró ember kevésbbé bir ellentállni a mételynek, mit nyelvben, szellemben és erkölcsben a zengerájok terjesztetlek. Es éppen azért kétszeresen kötelessége a rendőrségnek, résen lenni s közönségünk jóizlése, városunk hírneve érdekében megakadályozni, hogy kiváltságos Pápa városa a zengerájok aziluma legyen. S végül még egy szempont. Pár hét leforgása alatt színtársulat jön Pápára. Színtársulat, mely a magyar géniuszt terjeszti s ennek érdekében folytatja nehéz küzdelmét. Vájjon nem érdemel-e a magyar színművészet magyar városban, magyar hatóságtól annyi figyelmet, annyi jóindulatot, hogy eltávolíttassanak előle minden akadályok, s hogy mire Pápára bevonul, a közönség egy részének anyagi erejét ne merítsék ki a német zengerájok. Több erélyt, ili/ni téren várunk több erélyt rendőrségünktől. Reméljük, hogy i felszólalásunk után érvényesülni fog e téren is az erély s nem lessz szükség arra, hogy nagyobb ágyukkal lövöldözzünk azok ellen, EKHÓ, Aprószentek víg, önkéntes csapatja Tihannyal szemben szépen sorba áll, S minor vezérük a jelet megadja, Egyszerre mind egy verset recitál. S az ódon templom és a bérc alatta Megérti a hangot, mely rátalál S amit felé kiált a kórus ajka, Kétszer cseng vissza szürkés orminál. A bérc ekhóját, hallod, édesem ? Mint cseng tisztán, erősen, teljesen? . , . De ugy-e mi szebb ekhót ismerünk ? „Szerellek ! J — súgd csak ez egy szót nekem Es százszor csengi vissza rá szivem . . , A legszebb ekhó — nemde — ez nekünk ?! . . . André. Az arlesi leány. — A tPápai Lapok» tárcája. — Irta: Daudot Alphonse. IIa az ember a malomból beakar menni a faluba, takaros tanya mellett egy szilfáson kell keresztül mennie. Igazi provencei parasztházak szabálytalan homlokzatával, a pajta tetején szélforgóva 1 , .< padlásról lelógó szénakévéivel és a kévék felhúzására szolgáló csigákkal. Mi tetszett oly különösen nekem e házon V Ha csak néha napján nyitódó kapuja előtl elmentem, miért dobbant meg a szivem'! Magam se tudtam volna megmondani az okát, de valahányszor láttam, különös borongós érzés fogott el. Valóságos titkos ház volt az. Ha az ember arra járt még a kutyák se vakkantottak rá, a tyúkok háborítlanul kapargáltak a ház előtt és belülről a világért sem hallatszott volna egy hang ki. S.'inini, még az öszvér esengetyüjének csilingelőse sem. Haj az ablakon nem lettek volna örökösen hófehér függönyök, meg a kéményből nem szállongott volna kékes füst, azt hitte volna az ember, hogy egy lélek sincs benne. Tegnap éppen delet harangoztak, hogy a faluból hazafelé menőben voltam. Az égetőn tűző nap a szilfák árnyékába kergetett, szorosan a tanya kerítése mellé. A ház előtt szekér állott, melyre mogorva legények szénát raktak. A kapu nyitva. A mint elmentem mellette és bepillantottam az udvarra, egy ó'szszakállu aggastyánt láttam viseltes kabátban, meglehetősen elnyűtt nadrágban, amint egy kőlapon ült ; fejét tenyerébe hajtva. A mint megálltam a legények egyike halkan odaszólt hozzám : — Pszt • csöndesen uram, igy van már a fia szerencsétlenség óta. Ebben a pillanatban gyászruhás asszony lépett be a kapun; kezénél vezetve egy kis liucskát. Mindkettőjüknél aranyos kötésű imakönyv. — Az asszony meg a kis gyerek miséről jönnek most, folytatta a logéuy. Napról napra eljárnak azóta, hogy a íiok megölte magát! Oh, uram, micsoda csapás volt az ! Az öreg azóta tiáuak kabátját hordja és a világért se lehetue rábe.-/éhii, hogy másikat vegyen magára. Gyí te Káró! A szekér megindult és én megkértem a kocsist, hadd üljek melléje és hogy mondaná el a megindító históriát. .Tannak hittak, derék, húszéves legény, becsületes képű, egyre elpiruló arcaival "akáiv^ak egy leányzó. Mivel, hogy nagyon C-ÍIMS gyerek volt, bomlottak utána mind a menyecskék, mind a leányok ; de ő csak mindig eggyel törődött: egy kis arloi leánnyal, akit egyszer Arlesben látott meg a bikaviadalban. Odahaza nem valami jó szemmel nézték a dolgot, mert a leány kikapós hirébeu állott, a szüleje nem is erre a vidékre való volt. De Jau nem törődött senkivel és semmivel és nem egyszer mondogatta : — Ha az a lány nem lessz az enyém, az a halálom. Mit voltak mit tenni, kénytellen-kelctleu belenyugodtak és megállapodtak, hogy a fiatalokat aratás után összeskelik. Egyik vasárnap estén éppen vége vala a vacsorának, mely beillett volna akár nászvacsorának, is ; a menya<szouy nem volt ugyan ott, de minden pohár bort az ő egészségére ittak — mikor egyszerre betaszítják a kaput és egy ember reszkető hangou kéreti félre az öreg Estévé gazdát, hogy négyszemközt szólhasson vele. Estéve gazda fölkelt és kiment a ház elé.
